A gépezet

A Természet tollnoka-pályázatra beküldött másik novellám, ami igaz, nem került be a kötetbe, de így legalább Itt publikálhatom! >< Nyáron született, a kedvenc kis erdei menedékemen, illetve a hintaágyban. Azt a hipotézist boncolgatja, hogy mi van, ha a Föld valójában egy Nő teste, az erdő, és a barlang, és a kaszáló pedig mind a teste felszíne, a szőre, a haja, az ürege, a méhe, és így tovább... Kicsit rémisztő belegondolni, nem igaz? 

Természetközpontú fantasy, olykor enyhén horrorisztikus elemekkel, és elveszett kisgyerekekkel. 14+ Feküdjetek le a fűbe, tárjátok szét a karotokat, és érezzétek, ahogyan Földanya és Égapa ölelése közé préselődtök! 💙

A gépezet

 "Be van fejezve a nagy mű, igen.

A gép forog, az alkotó pihen."

// Madách Imre: Az ember tragédiája //

Különös mintázat, amivel az ég és a korok megáldották a ruháját, az tény, de minek foglalkozzon a külsejével, mikor nyolcmilliárd éhenkórászról kell gondoskodnia? A segítőtársai a nap, a madárseregek, s a tünékeny napszakok, de még ők sem érezhetik át, milyen izzasztó a feladata.

Az éjszakák még nyugalmasabb periódusok, de az ám, még ők sem ugyanakkor vannak mindenütt! Míg az amerikaiak az igazak álmát alusszák, vagyis azt, hogyan nyirbálják meg a szoknyáját, addig az európai népek délutáni kávéjukat kortyolgatva panaszkodnak -pedig nem is tudják, mennyivel rosszabb lehetne az életük, ha Ő úgy akarja. Megvonhatná a vizet, saját megnyitván nyelné el egy szempillantás alatt a tengereket, a kanadai óriás tavakat, de még a legjelentéktelenebb erecskét is. Abban a földi pokolban talán tanulnának egyet s mást!

Vagy eldönthetné, hogy tessék - lássék, ő nem forog többé. Kapkodnának csak az anyagi javaik, meg a gyermekeik után, és a tovább mozgó légkör rettenetes menetszelében azt sem tudnák hirtelen, melyik a fontosabb.

"Csak térnének vissza az őskor drága napjai!" rimánkodik úrnői lelke egyre gyakrabban, bár tudja, szégyellnie kellene, amiért már nem tudja feltétel nélkül szeretni az övéit. De bűntudat ide-vagy oda, ő attól még emlékezik. De mennyire!

És azok az emlékek körül járják a különös, csorba fogú szerzetekkel és világító halakkal teli Őslevest, az első nap által csókolt, felfelé törtető, fehér sziklákat... És a szűnni nem akaró, mocorgó sötétséget lenn a mélyben. A baj nem az emberek megjelenése, s még csak nem is az első kipattanó tűzszikra volt. Látta ő, milyen szeretettel dajkálják a barlang mélyén kucorgó anyák a gyermekeiket, és maga is anya lévén oltalmazta a családokat. Látta, mekkora szorgalom kell egy kis kunyhó felépüléséhez vagy egy roppant mamut elejtéséhez -és gyakran könyörült a kétlábúakon, akármennyire is fájt vadon élő ivadékainak halála. Szálfát a házakhoz, és mólócölöpökhöz mindig szívesen adott, és épp úgy vigyázott arra is, hogy sziklaperem legyen az ember feje fölött, ha vihar dúl.

Az első csapás előjel nélkül jött -noha talán csak ő volt elfogult, hogy nem vette észre, mikor tervez a hálátlan gyermek anyja ölére támadni. Ám az okát mai napig se tudja megfejteni.

Mint a kamasz, ha megunta a biztonságos szülői fészket, és kalandra vágyik, úgy harsant fel az első csákánycsapás a jövőbeli márványbányák mélyén. Ez a rideg, de ellenálló anyag tökéletes szobrok faragásához, és ezt alighanem a halandók is tudták. Úgy találhatták, hogy Földanya nem ad meg nekik mindent, ami kell, vagy csak dünnyögésen alapuló természetvallásokat unták meg, és kézzel fogható istent kerestek? Tudja a jó Teremtő. Hallhatatlanul üvöltött az ég, és alatta látatlanban morajlott a föld, mikor felhúzták az első drágakövekkel teli csillét Anya jajgató méhéből. Kapzsi kacagás és erőszaktevő markolászás volt a jutalma a kincsbitorlóknak, de a vagyont ha magunkkal is visszük a sírba, akkor se a miénk. Sok millió tonna drágaság került hát vissza az eredeti tulajdonosához, a földhöz, igaz, nem az eredeti állapotában.

Maga is más állapotba került ennyi szenvedéssel eltöltött korszak után. Hagyján, hogy gyermekei elárulták, és testébe sok helyen vissza nem vonható jeleket égettek; egy idő után már eszébe sem jutott saját tetteiben keresni a hibát. Van, ami túlmegy az ifjak kísérletező kedvén, és sokkal inkább aljasság.

Előbb a szent méhet kaparták ki, és tették terméketlenné, majd következett a felszín. De mindent csak szép sorjában -jó munkához, avagy gaztetthez idő kell.

A háborúk, melyeket lakályos bőre elszenvedett, rücskös, kietlen és torz tájat alkottak, a harag festményét...

Számát se tudja Anya, hányszor itta be elárvult gyermekek némaságban hullajtott könnyeit, vagy a tehetetlenségükben önnön vérüket ontó özvegyek nedvét. Legjobban a nők fájdalmait érezte át, hisz megújuló teremtő erőként mindig is mellettük állt.

Hallotta az elveszett gyermekek sikolyait a kies rengetegekben, akik segítő karokért kiáltottak ott, ahol mindenhol csak lombkarmok nőttek feléjük. Termelte ő a gombát, fűt-fát, s ehető virágokat, hogy éhen ne vesszenek, de a megkorbácsolt földeken már semmi és senki sem maradt meg egy idő után.

Az állatokat mind igába fogták, még a legártatlanabb siklókat is, hogy nagy unalmukban rajtuk keresztül üssék el az időt. De ha már állatok voltak úton-útfélen, egy embernek se jutott eszébe az, mi hajdan szent elvvolt. Senki nem beszélte a vadak nyelvét, vagy ha igen, azt bolondnak titulálták, s különös szerettek bódították magukhoz hasonlóvá.

Lassanként volt, hogy nem születik több sámán, szellemhalló, faszelídítő, akik a régi időkben Földanya kegyeltjei voltak.

"Szükség van még rám, vagy már elfelejtettetek?" teszi fel a kérdést, elnézve a materialistákat.

Ahogy halad előre az idő, meztelensége olyan nyilvánvalóvá válik, hogy kár is volna tagadnia. Napi szinten gyulladnak ki erdők néhány gondtalan tinédzser, vagy egy csapatnyi vandál jóvoltából. Menekülnek a vadak égen, földön, és föld alatt, ahogy lángba borul minden, amit egykor teremtett. Lelke megrémül az eszméletlen káosz látvány, s hogy meg ne bolonduljon, és az Ősi Szelleme védve legyen, a Föld magjába menekül. Onnan aztán napokig elő se jön. Ha nagy sokára úgy hallja odalentről, hogy elült a tombolás, harmatcseppekbe költözik a szíve, és onnan vizslatja inkognitóból a megfeketedett külvilágot -ezek a percek a legborzalmasabbak. Úgy érzi, minden nap elteltével a Szellem egy újabb szeglete válik halottá, kapálózzon akárhogy is a sorsa ellen.

Perverz késztetés fogan az Anya kiüresedett méhében. Csupasz combjáig, vörös erdőszoknyája tövéig marták le a báli ruháját ezek a hitetlenek. Recsegve-ropogva kovácsolták meg saját végzetüket a Nőben, holott egy új világ megteremtése volt a célja nekik is, és Neki is. Földanya sosem akarta volna bántani őket...

Az erdő annak a halhatatlan (vagy annak hitt) erőnek volt az epicentruma, s így egykor virágzott tőle a bolygó, nem csak egy értelemben. Földanya azonban már beismeri magának, hogy eladták. A testét földarabolták, és kisemmizték; báb volt csupán az emberiség kezében egy olyan célért, amit ők úgy hívtak: fejlődés.

Fejlődés a pokolba...

Fejlődés a halálba.

Egyre többször és többször fogja el a vágy, hogy segítségért kiált, az éghez, a Naphoz, akárkihez. Hisz mindannak a tömérdek gőgnek ellenére, ami az emberekben felhalmozódott, ők is állatok voltak egykor.

És az állat zsigerien retteg mindentől, amit nem ért, mert nagyobb nála.

Egy ősanya pedig nem félhet könyörületlen lenni, ha kell.