A szívem

Milyen a szerethető ember? Miről ismerszik meg? Mi az, amitől te elfutsz, és amitől én elfutok? És egyáltalán... Hogyan lehet felépülni egy önmagát halottnak hitt léleknek? 

Erre a kérdésre keresi a választ ez a novellám.

12+, elvont, csapongó

Zene... 🖤

- A szívem -

A szívem sötét, ódon kerekasztal, s nem lovagok ülik körül, hanem bánatos harmóniák. Kikezdhetetlennek hitt hit a semmi után, és megdönthetetlen hatalom a néma könnyekben. Némán hullatja könnyeit értetek az éjszakai, zúgó város.

Kegyetlen gondolat, amire egyszer csak vetemedem. Ridegnek szólít, s megráz, egyszeriben pofoncsap; utána nem ereszt. A rémálmok mezején túl senki se számítson kegyelemre.

Becstelen az árva, s becstelen az anyja, aki azzá tette. Jajszava felszól a magas egekig, ámde hogy meghallják-e arra egy árva garast se fogadnék. Reszketés rázza meg kicsiny falunk deres köpönyegű vétkét. Ott volt az mindig is; ott kucorgott a fagyban, elrejtve oszlopok, házak, csukott ajtók és néma szögletek mögé.

Óriás hívta ki a büszke pásztorfiút. Verejtékkel és hamis dicsszavakkal lakolt meg az örömért, mikor amaz véres harcban legyőzte. De ki az istenek fia, hogy megszabja, mi parancsol neki és nekem? Júdást fogadnék inkább magam mellé: hazugot, foglyot, árulót, olyat, aki a Nappal is megmérkőzik, csakhogy a társam legyen. Nap a pajzsán, Nap a kandallója fényén, amint magába fogad. Fogatát eme különös figura nap-mint nap elém vezeti; akárha pózolni akarna, vagy megvédeni az ismeretlentől. Dermesztő a hideg, ami uralkodik odakinn. Csukd be az ajtót, csukd be szíved hegedűtokját, ne is lássam, ne is tapinthassam azt forró ujjakkal soha többé.