Búcsúszó

Halihó, íme egy régebbi írásom, amit most elővettem, és átdolgoztam, ezzel is adózva a kedvenc évszakomnak, a drága ősznek. Remélem, teszik majd nektek, mert szívem-lelkem beleraktam. ✨ 
A történet röviden: Arany, az erdei tündérlány hosszú ideje először találkozik szabadszellemű
kedvesével egy rejtélyes fánál, az álomba merülő vadonban... azonban arra nem számít, hogy
a találkozás más értelemben lesz sorsfordító számára, mint ahogy azt várja. 
Ajánlás hozzám hasonló természetimádó, kirándulós lelkeknek, és büszke lányoknak. Veletek vagyok.
Korhatár 14+. Zene... 🍂

-Búcsúszó -

Hollóval küldte a levelet, úgyhogy tudtam, fontos hírre számítsak. Épp nagyon dühös voltam, úgyhogy nem reptettem vissza neki a madarat, hanem a kondérba dobtam és megfőztem. Miközben a vén húson rágódtam, konstatáltam, hogy a levél tartalma se nem kellemes, se nem világos.

A Fánál holnap délben! állt rajta mindössze. Őszintén reménykedtem benne, hogyha már az ebédemet elbaltázta, a találkánkat nem fogja. Rég láttam, de mindennap gondoltam rá, így ünnepélyes öltözéket választok: zöld vadászköpenyt, és a kedvenc, arannyal kivert csizmámat. A Kést is magammal viszem. Ha az útonállóknak én kellenék, nem a halandók, a mágiám nem lesz elegendő velük szemben.

A rengetegnek sok-sok főútja és csapása van, de ötszáz év alatt a tündér lánya kiismeri itt magát. Annyi előnye van a gyalog közlekedésnek, hogy így alkalmam nyílik megcsodálni a fák tükörkérgét, amiken az odaát emberi alakjai vibrálnak. Habár a lombjuk haldoklik ősszel, ők maguk szilárdan állnak.

Kutyám, Sula felveri az avart, ösvényt tapos a levéltengerben. Hálás vagyok neki. Habár még mindig szeretek a levelekkel szórakozni, mintha csak gyermek volnék, úgy kicsíptem magam, ahogy azt az illem és madáranyám erkölcse előírja számomra. Nem szeretnék toprongyos kölyökként megjelenni a párom előtt.

A fák ágairól leváló, milliónyi arany szellemben gyönyörködöm, lényem egy része mégis résen van. Amióta a halandók világából elraboltak egy kislányt az üvegjárók, minden szabad ég alatt töltött perc az életveszéllyel volt egyenlő. Még így is, hogy a varázsom kéznél, no meg leghűségesebb társam, Sula.

Az őszt tartom a legönteltebb évszaknak, és egyben annak, ami egyedül rászolgál ezen a világon arra, hogy csodálják. Mikor még a Dombon túl laktam, és Ezüsttel sem verbuvált még össze a sors, semmi sem pompázott az arany és bronz változataiban, csupán a száraz, deres fű szomorkodott a talpam alatt. Azon tűnődöm, mennyivel gondolkodnék máshogy az év ezen szakáról, ha halhatatlan lennék, mint ahogy az emberek legendái tartják rólunk, tündérekről. Talán meg se érintene így a mulandó báj, amivel a rengeteg ilyenkor megajándékozza a vándorait. Talán magasra szegett fejjel sétálnék keresztül rajta. Nem izgatna így sem a népek sorsa, sem a magamé, és talán a páromat se félteném olyan önzőn, hiába sejtem titkon, hogy kevésbé szeretem, mint kéne. Kicsinyes és pökhendi voltam, amiért nem fogadtam magam mellé a kunyhóba, pedig épp elégszer bizonyságot tett róla, hogy nem ellenfelem. Épp ez az, ő tett bizonyságot, én azonban nem bizonyosodtam meg. Jó lesz nem csak a testemnek érnie, hanem ezt a sehonnai rettegést is magam mögött hagynom. Ez az alkalom tökéletes lesz arra, hogy némileg szívélyesebben viseljem magam vele szemben, ha már eddig nem sikerült.

Az út egyre szélesedik, s hamarosan kettéválik. Egyik oldalt egy páfrányos vidék terül el, bőszen viruló mohapárnákkal az aljzatban, másik felől pedig egy fahíd szel át egy levelek borította patakot. Mikor felérünk a híd tetejére, egy kicsit megállok, hogy szemrevételezzem az alattam elterülő látványt, no meg hogy valamennyire lenyugodjon a szívem. Miért vagyok olyan, akár a pattanásig feszülő íjhúr? Talán érzek valamit, amit nem kéne? Esetleg a csönd az, ami a hamarosan robbanó, ellenséges mágiát juttatja eszembe?

Hát, egészen biztos, hogy ez nem csak az üvegjárók miatt van. Aki akarja, még a legkeményebb háborút is faarccal nézi végig.

Ahogy fél füllel, mélázva hallgatom Sula körmének kopogását, miközben fel s alá járkál, és a patak dalolására ringatom a fejem, a köveken átbukó vizet figyelem. Biztosan jéghideg, ha belemártanám az ujjamat, biztosan leégne. Valahogy mégis azt érzem, hogy a fény játéka csak a hideg vízen ilyen gyönyörű. Szivárványos és opálos, bár ez talán az alatta elsodródó, színes kavicsoknak köszönhető. Emlékszem, hogy mikor ideköltöztem, itt gyűjtöttem köveket a házam díszítéséhez, ezzel róva le tiszteletemet Földanyának.

Azt hiszem, mi is ilyenek vagyunk Ezüsttel: folyton vándorló kavicsok, árnyékok a fák között, melyek néha találkoznak… Olykor úgy érzem, nem vagyunk egy pár, legalábbis a szó szoros értelmében nem, hiába az együtt töltött, nyári, fülledt éjszakák a sátorponyva és a csillagok alatt. Egyszeriben mintha a természet minden képében és zegzugában magunkat látnám. Mi vagyunk a kergetőző fuvallatok, az egymásnak feleselő kakukkok az ágak között. Micsoda közhelyek!

Ám gyorsan elhessentem magamtól ezeket a kellemetlen gondolatokat. Sületlenség, mi nem jut az eszembe! A kapcsolatunk igenis szilárd, akár a hegyek ormai. Semmi sem rengetheti meg, avagy boríthatja le, mint szánalmas kártyavárat. Még a párom cinizmusa, és az én szerinte "szeszélyes" természetem sem. Rejtély, mit értett ez alatt a jelző alatt. Ha olyan képtelen akarnék lenni, mint ő, azt állítanám, úgy gondolja; inkább kacsintok az útszéli búbos bankák felé, mint őrá. Biztosan ő maga is tudja, hogy ez nem igaz.

Lerázva magamról a búskomorságot, csettintek egyet a nyelvemmel, és újfent peckes tartással indulok tovább utamon az erdőben, mégsem érzem, hogy helyénvalóak a gondolataim. A lelkiismeretem rosszallást vetít mindenhová: mintha a szélben recsegő fák is a fejüket csóválnák.

Mégsem hagyom, hogy legyűrjön az önsajnálat. Inkább a tükörfák kérgében, és az azon túli rejtélyes, vibráló világban gyönyörködöm. Úgy érzem magam, mint egy nemesi hölgy, akit hamarosan királynővé koronáznak, most pedig egy vérvörös szőnyegen vonul. Kész, nincs visszaút, immáron elhatároztam, hogy egyszer s mindenkorra megbékélünk Ezüsttel.

Sula még mindig liheg, ám most a szemében most némi őrületet is látok megcsillanni. Valaki úgy sejti, jó véget ér ez a nap.

Ő az első, aki megérzi társam jelenlétét. Hátraveti a fejét, és mint a forgószél, nekilódul a Fa felé. Bűbájának köszönhetően könnyedén felmászik, karmait a törzset befutó borostyánba akasztja. A lombkoronából hangzó jajveszékelés jelzi, hogy megtalálta, amit keresett.

– Elég, Sula! Ne nyalakodj!

Vigyorogva indulok meg az óriás juhar felé. A tenyérnyi nagyságú levelek vérszín esőként kavarognak a fejem körül. Az árnyalat kellemes emlékeket ébreszt fel bennem; első vadászataim és csókjaim máris rémlenek.

Habár nekem van mivel markolnom, Sulával ellentétben eltelik egy kis idő, míg felkapaszkodom a fekete-fehér-szürke foltos kérgen, vigyázva, nehogy sérüljön a gúnyám. Így is átkozódom és sziszegek, akár egy mérges vipera, mikor meg-meg csúszom, és lehorzsolom a tenyeremet. A vadcsapdák felhelyezésén túl nem igen mászom fára – könnyedén kijövök hát a gyakorlatból. Végül Ezüst felém nyúló marka segít ki a bajból, és lesz oly szíves, hogy felhúz maga mellé a vaskos ágra.

Amikor már biztonságban tudom magam, végre megengedem magamnak, hogy lenézzek a mélybe, s a látvány most teljesen más, mint amit a pataknál tapasztaltam. A levelek bizarr, kacskaringós ösvényeket rajzolnak a talajra, mintha ebben is a mágia keze volna.

– Hosszú volt az út? – szakít ki gondolatmenetemből Ezüst. – Mármint… nem úgy értem. Egy percet sem késtél. – a zsebórájára mutatva igazolja, hogy valóban nem gúnyolódik. Felsóhajtok. Jó tudni.

– Ilyenkor ősszel minden sokkal lassabb. Hiszen mindjárt itt a tél. – motyogom, mert nem igen tudom, mit mondhatnék ennyi látatlanban töltött idő után.

– Igen, pontosan…

A nemjóját! Éljen a nyíltság! Miért zavartatja így magát? Hát nem látja szépen fésült, bodorított loknijaimat és az aranycsatos csizmát? Egyáltalán… érdeklem őt? Jó lesz megtudni, mi célból hozta holló azt a levelet és nem gyöngybagoly.

– Rég nem láttalak. – kezdem előzékenyen, de hamar rájövök, hogy ez úgy hangzik, mintha burkoltan vádolnám. Inkább más oldalról közelítem meg a dolgot. – Nagyon hiányoltatlak. Merre jártál mostanában? – villantok rá egy mosolyt, csakhogy felderítsem. Nem jellemző rá, hogy így magába mélyed.

Levélzöld tekintete elszakad a semmiről, és felém fordulva lovaglóülésbe helyezkedik az ágon. Áldom Sulát, amiért nem ült közénk, így van rá esély, hogy össze tudjunk bújni, ha már egyébként nem kenyere az ölelkezés.

– Néhány hete voltam egy hibrid faluban. Távolabb. Főleg félvérek lakják.

– Mármint… ugye nem olyan félvérek? – borzongva gondolok azokra a korcsokra, amik az üvegjárók és emberasszonyok erőszakos "nászából" fogantak, majd születtek. Voltak közülük, akik nem kaptak esélyt az eleve is vérrel és mocsokkal szennyezett életre, mert a velük megesett nők mindent megtettek, hogy megszabaduljanak a bennük növekvő istentelen fajzatoktól – teljesen érthető okból. Ezeknek a szörnyeknek világunk-szerte terjedt a rossz hírük, és az, hogy milyen kegyetlenek, legtöbbször puszta kényük, illetve természetük végett. Nem kérdés, hogy szerencsétleneket bezárva kell tartani, már ha sikerül elfogni őket, azok után, hogy még önnön anyjukat is felfalják, mikor az szoptatni próbálja őket.

– Nem. Ők ártatlan féltündérek voltak, egyébként rendkívül szívélyesek. Jó áron adják a sajtot és a bort, de az ötvösségben is jeleskednek. Apropó, ezt neked hoztam. – és a mellényzsebéből egy bronzláncot halász elő. Az öregedő nap fénye végigcsorog a különös holmin, amíg a tenyerembe pottyantja. – Ajándékba kaptam a levélért cserébe, amit kézbesítettem.

Nem akármilyen, avagy egyszerű ékszert kaptam a páromtól. A lánc olyan apró és tökéletes szemekből épül, mint az őszi avar, s legalább ugyanúgy ragyog. A medál köve egy tetemes, majdhogynem tenyér nagyságú kő, a smaragdzöld ásványban erek és halovány törések villódznak, akárha egy sárkány üregéből kivájt szeme lenne. A drágakövet ugyanolyan színű fémhullámok és domborulatok fogják közre, egyszersmind teszik még ragyogóbbá. A keretbe egy ügyes kéz leveleket vésett, mintha előre ismerte volna ezt a napot, és hogy mennyire odavagyok a természetért. Halkat füttyentek.

– Nem is tudtam, hogy újabban futárként dolgozol. – csak ennyit bírok mormolni, annyira lenyűgöz a tünemény.

– Hát… most már tudod. – a szemem sarkából látom, hogy Ezüst mosolyog. – Na és hol marad a köszönet?

Nem kell kétszer kérnie. Előrekúszom a fa kérgén, és lábaimat a dereka köré fonva részegítő csókban részesítem. Nem zavar, hogy le is eshetünk, a mágiám készenlétben áll. A lelkem úgy érzi, újjászületett, akár csak a kapcsolatunk, méltón pecsételem hát meg.

Ő is sokáig tart, mire elengedjük egymást. Mikor újból a szemébe nézek, egyszerre látom őt, a múltat, a jelent, a jövőt, és saját magamat. Éreztem én, hogy éppúgy szeret Ezüst, mint én őt.

– Igen, ami azt illeti, rájöttem, hogy nem jó ez a csavargó lét. Pénzre van szükségem, amiből rendes gúnyát vehetek, ételt, meg fegyvereket. Habár erdei tündérként oda megyek, ahova tetszik, és azt teszem, amit akarok, nem tartom helyesnek, hogy a természetnek, az erdőnek vagyok kiszolgáltatva.

– Földanyának. – pirítok rá. Igenis tisztelje az isteneket.

– Teljesen mindegy. – forgatja a szemét, és lehet, hogy nem jól érzékelem, de a türelmetlenség villan keresztül íriszén. – A lényegen nem változtat. Dologra fogom magam, mint más, rendes tündér.

– Mint… futár? – vonom fel a szemöldököm. – Ez a magányos lét nem vall rád. És különben is, nem illeszkedik az általad imént elmondottakhoz.

– Rendben, akkor mondj mást!

– Mondjuk… borbélyinas. Azokat jobban megfizetik. És… messzire sem kell menned az erdőtől, hiszen nem egy falu van a közelben, sőt ott a város is. Többet lehetnél velem.

Elpirulok, mert ezzel kimondtam, hogy mennyire nem látom jelenleg a kettőnk jövőjét, teljesen mindegy, mekkora hévvel szeretjük egymást ezekben a lopott pillanatokban.

Ezüst szemmel láthatólag megdöbbent. Összeráncolja homlokát, és sejtem, hogy a beszélgetésünk innentől kezdve gyökeres fordulatot vesz, pedig még meg sem szólalt, csak vizslat.

Egy percre minden megtorpan, minden elcsöndesül. Az őszi napsugár átfolyik a Fa lombjának szitáján, és ragacsos mézként fed be mindent… Olyan tökéletesen egyszerű az egész, mint amikor megismertem őt, éppen ugyanitt.

– Honnan veszed, hogy én veled akarok lenni?

Kész. Ennyi. Kimondta, mégpedig olyan közönnyel, és olyan természetesen, mint amikor a hozzávalókat számolom a kedvenc zöldséglevesemhez.

Húzom az időt, pislogni kezdek, mintha a gyors mozdulatokkal akarnám egyesével kitörölni a szavait. Nem, nem mondhatta ezt. A szerelem nem ilyen kegyetlen.

– Tessék? – préselem ki végül magamból. Kissé bárgyún mosolygok, tudom, többre nem futja.

– Ne játszd az ostobát, Arany. – sziszegi. – Nem fogom megismételni a kedvedért.

Ekkor már magamra találok annyira a képteles pofontól, hogy legyen annyi büszkeségem a következő szavakhoz:

– Nem baj! Azért mondd csak ki, ha akkora férfi vagy! – hörgöm az arcába, mire újból elképed. Van is rá oka. Még soha, soha nem sértettem meg ilyen maró gúnnyal, nem hogy őt, senkit, pedig bevett szokásom az élcelődés. Mégsem számítok hasonlóan rideg, ámde legalább őszinte válaszra.

– És te milyen nő vagy? Komolyan azt hitted, hogy dalolva tűrök, míg te úgy bánsz velem, mint a kutyával, és mindezt szeretetként vezeted fel?

Köpni-nyelni nem tudok a hirtelen jött megaláztatástól. És ami még rosszabb, már a gúny méregtava is kiszáradt bennem, így még visszavágni sem tudok. Rossz ómen, ha már én sem jutok szóhoz.

– Most persze nem szólsz semmit, nyilván! – zsörtölődik Ezüst, s a szavai csak mélyítik a sebet. – A hallgatásoddal zsarolsz, hogy azt higgyem, én vagyok a vesztes!

– Szó sincs róla. – lehelem.

– De-de, nagyon is van! A találkozásunkkor láttam, hogy tényleg lángeleme vagy, nem csak annak látszol, semmit nem hagysz válasz nélkül, de bele sem gondoltam én bolond, hogy ez a visszájára is elsülhet. Arról nem is beszélve, hogy pont most hallgatsz, mint a sír, pedig értelmes beszélgetést akarnék folytatni veled…

Ez neki beszélgetés? Nekem inkább úgy fest, inkvizíció, mégpedig a semmiből. Mégis, ezúttal kényszerű leszek megadni magamat.

– Ám legyen. – igyekszem bölcsességet és nyugalmat erőltetni a hangomba, de a vérem olyan forró, mint egy barbáré harc közben. – Mondd el, mi zavar olyan nagyon bennem!

Ezüst méltatlankodva ciccent, mintha ezúttal is megsértettem volna. Mi lehetett az oka, hogy így elbeszéltünk eddig egymás feje mellett?…

– Éppenséggel van itt mit sorolni bőven. – kapja el rólam a tekintetét, ám gyorsan visszatér. – Mégsem szeretném, ha reménytelennek tartanád magad. Bocsáss meg, hogy így kifakadtam.

" Hát, nem bocsájtok meg." gondolom.

– Tudod, én mindig hittem a változásban. Bíztam abban a körforgásban, amit az őseink egyszer régen megjövendöltek, hogy teljes lesz. És a körforgásnak része minden: az emberek, a tündérek, a rét, az erdő, a Nap és a Hold. Részesei vagyunk mi is, ketten. Ha valami akadály kerül elénk, és elég erős ez a kötelék, hát kibírja. De különben lehet, hogy nem is olyan rossz a változás… Talán mindkettőnknek jobb így.

– Miféle változás ez? – a hangom belevész a reszketeg fák morajába, az egész olyan szellemszerű.

– Ajánlatot kaptam egy tündérlovag-rendtől. Azt kérték, szálljak be, s cserébe busás jutalmon és ellátáson túl messzi földekre visznek magukkal, messzebbre, mint a Domb, messzebbre, mint a Hegyek, messzebbre, mint bármi amit valaha ismertem. Én mindig a kalandot kerestem, inkább vagyok vándorlélek, mint olyan földhözragadt, mint te, és ezt te is jól tudod. Ha itt maradnék, életem lehetőségét szalasztanám el.

– Valóban nagy lehetőség, – ráncolom a homlokom. – de nem zárja ki, hogy együtt maradjunk.

– Hogyan, Arany? – nevet fel, de a legnagyobb fájdalmam még sem ez, hanem hogy oly könnyedén, felhőtlenül teszi. Nem számítunk már neki, és ezt már sokkal korábban eldöntötte. – Madárpostával? Vagy esetleg van annyi aranyad, hogy minden nap megidéztesd Szalakóta Nénével a szellememet?

Habár barátságom oly erős volt az erdő nagy boszorkányával, hogy ingyen is elvégezte volna a procedúrát, biztos voltam benne, hogy nem nézné ölbe tett kézzel a szenvedésemet, és társ sem lenne sokáig egy hazugságban önmagamnak. A társam hasonmása nem a valódi Ezüst, mint ahogy a "szeretlek" sem igaz pusztán attól, hogy kimondjuk.

– Igazad van. – A fájdalom csak még elevenebb attól, hogy szavakba öntöm. – Így csak még rosszabb lenne nélküled.

– Szóval most azt mondod, hiányoznék neked? – villan meg a szeme. – Érdekes, eddig úgy tudtam, jól meg vagy nélkülem hosszú ideig is.

– Nem tudod, hogy miért nem akartam összeköltözni. – Igyekszem a szavak fátyla mögé bújni, de ismer már annyira, hogy le tudja leplezni ténykedésem – minden rossz szándék nélkül.

– Valóban? Szerintem meg ezt az egyet biztosan én tudom jobban rólad. Mondd csak ki magadnak! Félsz úgy igazán együtt lenni valakivel. Azóta reszket a lelked tőle, hogy az az Orkán elhagyott. Én is csak egy pótléknak kellettem neked utána.

Szavai egytől egyig igazak, éppen ezért mély sebeket tépnek fel bennem. Magyarázat nélkül azonban nem hagyom egyikünket sem, ha már idáig eljöttünk magunkért és egymásért is.

– Lelepleztél. Megalázom most magamat ezekkel a szavakkal, de ha ez kell, hogy megértsél, ám legyen. Van rajtam jó adag tüske, de legalább annyi virág is. Miért nem látod hát? – és a szám sírásra görbül.

– Látom őket, Arany. – közelebb húzódzkodik hozzám, és megmarkolja a vállaimat, talán, hogy a nagy lélekgyengeségben le ne pottyanjak. – És csoda szépek. De nem olyan színben virulnak, ami az én szívemnek kedves.

Csorogni kezdenek a könnyeim.

– Úgy, de úgy sajnálom… Bárcsak olyan színűek lennének… – A hangomban már nyoma sincs annak a merész nőnek, aki többnyire vagyok. Mégsem voltam még hálásabb az elgyengülés pillanatáért. Igazat beszél. A kettőnk útja itt befejeződik.

– Sose magyarázkodj értük… Csak tanuld meg, mikor ne szúrj. – suttogja. – Gyere ide!

Magához szorít, oltalmazóbban, mint eddig bármikor; mintha maga sem tudná, el merjen-e egyedül engedni az utamon.

Én sem tagadhatnám le, mennyire félek. A holnaptól, a jövőtől, és a csodás emlékektől, amik a részeim, de ő már nem. A gondolattól, hogy a másnapi ébredésnél nem ő lesz az első eszmém, hanem az üresség, ami pókhálóként telepszik majd rá minden szekrényre, ablakra, asztalra és végül az én elmémre is.

Eltart majd egy ideig, mire mindez eltűnik, kiürül belőlem.

De ez adhat egyedül lehetőséget az utána következő, első, váratlan, önfeledt nevetésnek, napsütötte nappaloknak, és átolvasott éjszakáknak a drága Sula társaságában. "A viharnak előbb tombolnia kell, a dolgoknak fájniuk kell, úgy, hogy majd' beleőrülsz. Utána jöhet minden egyéb." visszhangzik a fejemben madáranyám mondása.

Kitárom végre a szívem, ahogy a házam ajtaját is az erdő állatai előtt, hadd jöjjenek, és telítsék el lelkemet zsivajukkal. A sok kacaj között pedig az enyém fog a leghangosabban csengeni.

Az elválásunk pillanatát érzem a legbensőségesebbnek valamennyi közül.