Egy névtelen szirénnek

Még ha nem is találkoztunk soha, akkor is sebet ejtettél a lelkemen. De a lélek hiába sebesült meg, ha nem halott. Mindenre emlékszik, és a falra rózsákat fest... akár a töviseikkel együtt.

14+, féltékenységtől szagos

-Egy névtelen szirénnek-

Sokat gondolkodtam azon, kéne-e, és mit kéne mondanom neked. Nem ismersz, így csupán halvány festékfoltok halmaza neked a kilétem. Nem tudom, hallod-e énekem, hiszen valószínűleg elfoglal, hogy hangosan énekelj a Férfi fülébe.

Mert elvetted Őt tőlem, bizony ám.

Elvetted, noha nem akartad.

Megértelek én, ismerős az érzés.

A legérdekesebb kérdés, ami felvetődik bennem, valahányszor rátok gondolok, nem az hogy miért. Az, hogy miért pont te és miért pont most. Ha a tükörbe nézel, te is megállapíthatod: átlagos lány vagy... nő már inkább? De még ha emészt is a féltékenység, akkor se tudnám azt mondani, hogy egyáltalán nem vagy szép.

Nagyon is szép vagy, de lerí rólad, hogy nem igyekszel az lenni. A bőröd szép ennivaló anyajegyekkel és ragyákkal együtt is, egyszerre szűnik meg és születik újjá... Szinte hallom, milyen éterien csábítja a hercegünket a dalával: simogass!

És mit tesz, ha megdicsér téged? Behív a szobába, ahová engem is behívott, levetkőzi a gátlásait, és ő is megszűnik, és újjászületik. Egy ősrégi kazettát tesz fel, és addig-addig keringőztök a lopott zeneszámokba fúlt éjszaka hátán, amíg mézbortól füstölög az elméd, és egyetlen vágyad lesz megszabadítani attól az ingtől, amitől én is akartam. A szemed vakfoltja megszűnik létezni, lényed középpontjává és szembogarává Ő, maga, a Nap válik. Észre sem veszed, hogyan került le formás kis kebleidről az estélyi, ami halványrózsaszínbe és egyéb pillangószínekbe takarta a testedet előtte, de nem a lelked.

Az most olyan meztelen, mint a fák ágai november végén.

Ő pedig kiismeri már minden szegletét. Bekukucskálnak a mézarany szemek - az én angyalom szemei -, látnak, értenek, elfogadnak, majd hovatovább szeretnek.

Engem nem tudott szeretni a kettőnk hercege.

És ez a fájdalomérzet bennem lesz az idők végezetéig, hiába csóválod a fejed, vagy próbálsz vigasztalni.

Hogy mi jár a fejemben? Kérdezed naivan.

Azon gondolkozom, hogy mi lehet olyan szép a semmiben, hogy elhagyjuk, sőt fel se ismerjük érte a mindent. Minden akartam én lenni a mi hercegünknek. A nappal, a dél, az éjszaka. Következetesen kiszámítva, napirendbe szedve gyöngybetűkkel. Nem csak a kettőnk életét terveztem meg lépésről-lépésre, hanem további öt kis lelket is hozzáadtam a boldogság egyenletéhez. Kész lettem volna félretenni önmagam, és minden korábbi elvemet, hogy Őt megkaparinthassam. Félre is tettem... De csak fejben.

Cselekedni időm nem maradt.

Jöttél te, és az üvegfalként a pofámba rohanó valóság.

Azóta nem tudok szabadon élni, de most már tudatosak a tetteim.

Újra-és újra alászállok a múltam spiráljában, és amíg a válaszokat, kettőnk válaszait keresem, meghasonlok önmagammal.

Rájövök, mi volt a gond.

Én nem szerettem volna ezt az egészet, hanem akartam, olyan rögeszmés és kényszeres önfeladással, ahogy csak a legnagyobb szerelmesek képesek. Mindig úgy éreztem magamat, mint aki egyszemélyes háborút vív kettőnkért; de a büszke félisten, akinek, akiért szolgál sose tekint le a trónjáról.

(Maradtam hát szokás szerint egymagam.)

A te finom lelked pislákolása hogyan tudná beérni az én imádatom földöntúli ragyogását? Mondd meg nekem, szép virágszál: akarja Ő egyáltalán, hogy imádják? Hazudik a gyönyörű páncélarc mindnyájunknak?

Az aktus véget ért. Hercegünk és hercegnője fekszik a sötétben, elnyúló, aranyfényű bábok ők. Egymásra utalva léteznek, de csak látszólag vannak egyedül.