Elavult jelentés

Helló! Itt is van az írástechnikai gyakorló sorozatom első része, amellyel az volt a célom, hogy egy örökbefogadott kamaszlány életre szóló, tragikus döntését mutassam be egyszerre röviden és- hitelesen. Ez itt most nem fanfiction, és teljes mértékben saját univerzum, ötlet, talán ezért is szokatlan lehet majd olvasni azoknak, akik hozzászoktak a régi, publikált stílusomhoz. Nagyon érdekelne a véleményetek a téren, hogy mennyire tudtam visszaadni az atmoszférát, és azt, ami a terv volt. 

Az ötletet Cassy Blacksmith csodálatos oldaláról vettem, ahol Ti is nagyszerű cikkeket találhattok az írástechnikáról, meg persze inspirációt! ;) 

Korhatár: 18+, műfaja misztikus-depresszív-alternatív univerzum-beli sci-fi. Tragédia a láthatáron! Kicsivel több lett a kihívásban megadott egy oldalnál, de úgy gondolom, ez mégis kevesebb annál a mennyiségnél, mint amit amúgy egy ilyen tematikájú novella megírására szánnék!

Zene 💚

- Elavult jelentés -

Este eldöntöttem, hogy eladom mindenem, és veszek egy Harley Davinsont. Hosszú ideje váratott már magára ez a döntés, és nem is alaptalanul. Nyolc éven át tartó, hiába hullatott könnyeső, és egy ártatlan szív, amelyet porba tapostak -ez kellett ehhez a kívülről drasztikusnak tűnő döntéshez.

 A húsz nevelőszülőm (állításuk szerint) három éves koromban fogadtak örökbe, azonban nekem nem voltak emlékeim arról a képlékeny időszakról, így pontos, igazán megbízható infót nem mondhatok. Ők ketten azonban, tiszta pillanataikban gyakran emlegették, micsoda izgalmas eseményekkel és hosszas rákészüléssel járt életük legnagyobb csavarja. 

A gazdag emberek, megrészegülve a vagyontól, és bizony sokszor az italtól (látom már utólag) ahelyett, hogy egy ember mellett tették volna le örökre a voksot, afféle többszülejű családokba tömörültek: s hogy ne legyen konfliktus arról, ki kinek a kije, s hogy egy csepp vér se hulljon az örökösödési harcban, a Kormány úgy döntött, ők csak örökbe fogadhatnak.

 Hiába voltunk már kevesebben, mikor épp szerettek, még mindig minden rendben volt. Kábé csak akkor, ha vendégeink voltak. A sorsunk akkor kezdett romlani, mikor az a szörnyű baleset történt- most már olyan soká matekoztam a dolgot, hogy biztosra tudtam. Bár szent igaz, hogy senki olyasvalakivel nem történik ilyen durva lecsúszás, aki arra előzetesen nem fogékony. 

Éppen egy konferenciára voltunk hivatalosak -tudniillik, a nevelőim egy nemzetközi szinten elismert fizikuscsapat voltak. Korunk legújabb forradalomeszméjével, a légvonattal utaztunk, s az akkortájt magamfajta "elkényeztetett hercegnőcskének" ennél kényelmesebb transzporteszközt el se tudnának képzelni. Szuperkényelmesre felfújt, roppant nagy bőrülések, melybe belesüpped az ember, ha a jármű megindul, és persze az isteni, steril illat, mely a levegőben szállt. Rajtunk aztán a pórnép terjesztette, gyilkos kórokozók nem foghattak ki! Minden fain volt, sőt, szinte már tündérmesébe illő: de mint azt a mesékből is tudjuk, a jó dolgok gyakran vesznek ellentétes fordulatot. Egyik pillanatról a másikra tört ripityára minden. Az élet, amit addig ismertem-szerettem, és az álmaim. Az utólagos testőri jelentés szerint valaki bedrogozta a jármű karbantartóját, mindenesetre remek munkát végzett a fickó, hiszen elérte célját- tönkretette az életemet. Elismerésem neki. A kábelek meghibásodtak, az átkapcsolóállomások között pedig tűz ütött ki. Alighogy elindultunk, a légvonat maximális sebességgel hasítva a belváros felett, egyszer csak mit ad Áram, mit nem, letért a mágneses pályájáról, és fejjel lefelé belerohant az egy szinttel alatta rostokoló forgalmi dugóba. A vonat orrának csókja az autókéval pedig alaposan megtizedelte népes famíliánk sorait: a balesetben odalett a kilenc anyám és ki-mikor párjaik, az ugyanannyi férfi, csak két ellentétes nemű egyed maradt meg, a sors iróniájaképpen. 

A szerelem vak-tartja a mondás. S olykor talán még a gyermekünk iránt érzett ragaszkodásnál is nagyobb. A rakatnyi szerető, vagy megbecsült házastárs halálával járó letaglózó döbbenetet a gyász először lappangó, de később fekete húsevő virágként kinyíló folyamata követte- úgy emésztette fel az otthonunkban honoló békét. Anya14 és Apa6, akiknek addig a szemük fénye voltam, mentális állapota, és a velem való kapcsolatuk eleinte a régi lábakon ingadozott; de aztán lassan elsorvadt. Annyira maga alá temette őket az önsajnálat, hogy valósággal tojtak arra, én mit élek át. Nem jártak be dolgozni rendszeresen, igaz, ezt a kezdetben még a hírnévre való tekintettel elnézték nekik. Szórakozni viszont annál többet lógtak meg. Először csak a havi keresetüket itták-és verték el, aztán meg a szent és örökletes családi Vagyont. A dorbézolásoknak pedig végül az egyetemi tandíjam is áldozatul esett. 

Az egykor még sokszor éjszakába nyúló beszélgetések az anyákkal, amiket lefolyattam is mentek a süllyesztőbe: megmaradt anyám a gyász, és a Multiházasságok Törvényével szembemenőleg minden éjszakát valamelyik kétes hírű bárúrnál töltötte. 

Az ötcsillagos mosolyú, méregdrága öltönyű Apa6-ról meg ne is beszéljünk! Eddig őszintén nem érdekelt, mit karattyol a Családom magánéletéről a sajtó, de most, mikor egyszerre a kíváncsiságtól és a dühtől hajtva fölnéztem a Hálóra, majd kiakadt a szám a döbbenettől. Kiderült, hogy a férfinak már korábban is számtalan hasonló ügylete volt! Akkor mi volt az a vigyori arc, amit minden áldott nap mutatott nekem, ha csak hazaért a munkából, vagy váltotta a felügyeletben az előtte lévő sorszámú apámat? De talán nem is számított ez a gyomorforgató borzalom. A lényeg, hogy már tudtam a magyarázatot, miért fordulnak utánam folyton-folyvást, és sugdosnak rólam hülyeségeket a drága magániskolámban. Lehullt a lepel. 

Nem kellett, hogy elteljen egy év sem, hogy a kétezer méteres felhőkarcolónk legfelső lakosztályában állandóvá váljanak az all-inclusive partyk, és a kendőzetlen orgiák.

 Amíg még kicsi voltam, oly fülsiketítő volt a lárma, hogy parányi fülemet befogva besprinteltem a giganagy gardróbba, ahol Apa8 a frissen vasalt zakóit tartotta, s addig sírtam a zárt ajtók mögött, mire a dajkarobotom, Morgana rám nem talált, és relaxációs zenét játszva megragadta a grabancom, hogy visszavigyen a szobámba. Most már idősebb lettem, s így a kérésemre eltávolították őt a közelemből: nem is tudnám elmagyarázni, hogy zavarták tizenkét éves kiskamasz-énemet fürdés közben is meredten kukkoló szenzorai. Ám a magány gyatra érzését ez sem tudta bennem eltörölni. Mostanában szültem meg a döntésem, hogyan, s mint lesz tovább, és azt kell mondanom, tizenhat évesen vénnek, majdhogynem érzelmi halottnak érzeni magad nem túl kellemes érzés. A sok-sok kacagás és móka elhalt; a szeretet vonatja lassan pedig az utolsó gőzfelhőivel is eltűnt a távolban a balesetet okozóval együtt, mintha csak a huszadik századot elemző történelemkönyvemet olvasnám. Maradtak helyettük a hologramos kivetítőmön berakott ócska szerelmes filmek, melyekkel a reggeli órákban próbáltam felrázni magamat, egy két csinos tűsarkú, hátha nőnek, csodamód boldognak érzem majd magamat tőlük, meg persze Theodore, a férfi, akit csak az utóbbi hónapokban ismertem meg, igaz, ez a kapcsolatunk minőségén mit sem változtatott. 

Hogy ne legyen olyan nyilvánvaló számomra, mennyire kitaszított lettem az immár nyolc éve leszűkült, háromfős egyletből, úgy döntöttem, életstílust változtatok. Nagyjából egy év telt el az első bulim óta, s ezen kívül az első alkalom óta is, hogy ittam és- lefeküdtem valakivel. 

A srác nevére már nem is emlékszem, bár hogy is tudhatnám, hogyan hívjam, mikor a lelke már régóta csak összemosódottan elcseszett színárnyalat a több száz alkalmi partneroméval, az agyam palettáján. Szó se róla, roppant elégedett voltam a nagy pálfordulásom eredményével- legalábbis azokban az órákban, amikor a legsokszínűbb és sokszor legmegrökönyödtetőbb alakok közt roptam a táncparketten a sípolva üvöltő zene, alatt és az izzasztó fények kísértette füstös levegőbe kavarodva, és éppen nem gyötört az a pár órás fejfájás és bűntudat, hogy miért csinálom ezt, amely legtöbbször közvetlenül lefekvés előtt tört rám. 

Így hát ebben is változást vezettem be: nem akartam egyedül álomba szenderülni többé. Egy ideje már érlelődött bennem a gondolat, hogy beszerzek egy állandó társat, és persze nem csak a kefélésre: csak kellett valaki, aki segít elegyengetni a szülém bankegyenlegéről elcsórt töménytelen összegek ügyét a drogokra, vagy aki csak kísérgetett, ha úgy hozta a szükség. Ezt a hően istenített társat pedig Theodore-ban találtam meg. Theodore egy tizennyolc éves, ében hajú langaléta volt, s korához képest meglehetősen előrehaladott a dílerkarrierben. Alsóbb sorokból indult, ám néhány ügyesebb fogás, és az, hogy nagy mesterek szárnya alatt nevelkedett, gyorsan előre mozdította az útján. Külsőre is lerí róla, miféle szerzet; nem is értem, miért nem tiltottak el tőle már az első pillanatban a "nevelőim", amikor először eléjük villant kinyúlt, márkás melegítőjében, és piercingekkel agyon csicsázott, szögletes arcával, mely éppen eléggé megpezsdítette a vérem ahhoz, hogy ne agyaljak sokáig a közös kapcsolatunk következményein. Csakhogy fokozzam a közhelyet, a legtöbb, korom béli züllött párocskához hasonlóan mi is egy underground-bárban ismerkedtünk meg, ahol a nagyérdemű olyan tisztesen rázta, hogy kis híján belefájdult a feneke. Az első perctől fogva elbűvölt a veszedelmes természete, és az, hogy sosem lehetett kitalálni a viselkedéséből, mire készült: azonnal a nyakába vetettem magam. S habár ez is csak egy egyéjszakás kalandnak indult a bár személyzethálóinak egyikében az előzőekhez hasonlóan, mikor a hajnal pirkadt, s ő kimerülten pihegett mellettem bortól-és szeszélytől piros arccal, valahogy úgy éreztem, a végzet hozott össze bennünket. És egészen biztos vagyok benne, hogy ez a megállapítás nem csak az akkori, vérem magas alkoholtartalmával volt összefüggésben. 

Ráadásul nagy szerencsémre kiderült, hogy ő is hasonló reményeket dédelgetett fekete szívében velem kapcsolatban. Így hát egy pár lettünk: én pedig immár védelmezőm oltalmas oldalán boldogan merülhettem az éjszakai élet féktelen bugyraiban... a mélységekig. 

Egy hónappal később Theo felvetette, hogy mi lenne, ha bemutatna pár barátjának. Ha kicsit is józan lettem volna (vagy inkább hű a régi énemhez), letorkoltam volna, hiszen ki tudja, miféle alakokkal csapatja a nagyfiú az alvilág lankáin.... Azonban azt a naiv kiscsajt már olyan messze hagytam magam mögött, hogy csupán elfeledett, pixelekké vált képkocka olt az, elfeledve, és magára hagyatva a lelkem futóhomoktengerében. Theo barátai kétségkívül mind nagyszerű alakok voltak, pajzán humorral, és kifogyhatatlan ötlettárral arra vonatkozólag, hogyan lehet magunkra ugrasztani egy csapat robotrendőrt- többségében fickók. A sok órányi, kényszeres-lucskos gyármunka, amelynek a felváros alatt húzódó, romosodó épületekben tettek eleget, sosem volt igazán az életük kenyere: csak azért csinálták, hogy legyen miből finanszírozniuk az esti kiruccanások alapanyagait... No meg a benzint. Theo és csapata egy teljesen új, és még a házibuliknál is ezerszer vadabb világba vezetett be: rajtuk keresztül megismertem azt a szenvedélyt, ami a mai napig teljesen kikapcsol, sőt mi több, istennek érzem magam tőle. A motorozást. Amikor először nyeregbe ültettek, még nagyon féltem, ám amint magasabb sebességre kapcsoltam, és átéreztem a száguldás örömét, szinte már láttam magam, amint egy tucatnyi felhő szivárványos mezején pattogok, egyenest az ég felé. A végtelenbe és tovább. El a múltból, el a rosszból, el ebből a valóságból...A bandának volt pár alapszabálya azt illetően, ki lehet a tagjuk:

1. A személynek nem lehet lelke, hogy ne érezze a bűntudatot azért a sok kegyetlenségért, amit el fog követni.
2. Szükség van saját motorra, na meg egy jó nagy adag öntudatra, hiszen egy csapattag sem vállal felelősséget a másikért, ha baleset történik.
3. Függetlenség a Felsőbb Társadalomtól, akik a Felváros lakói. Ez itt gengszterélet, és nem való puhányoknak.

Amint megkaptam a kérésemre rendelkezésemre bocsájtott tájékoztatót, nem teketóriáztam. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, és megtaláltam az én új kis Családomat. Sőt, ha teljesen őszinte szeretnék lenni magamhoz, mindig is lappangott bennem egy hajlam, sőt, kívánság a veszélyre: csak az addig bástyaként oltalmazó, polgári erkölcsöm tartott vissza attól, hogy beteljesítsem, és bármikor a szolgálatára legyek. Igaz, még nem vagyok tizennyolc, hogy ezzel elhagyhassam a családi fészket, és teljes mértékben a magam ura legyek, de megbízható forrásokból tudom, hogy a motorosok között feszítő kikészített arcú őrültek közül egy sem harmincéves korában kezdte. 

Jobb hát minél hamarabb belevágni, eddig is csak gyötört ez a fránya lelkiismeret. Bosszúságon és fájdalmon túl nem igen köszönhettem neki mást. Apropó lélek. A tagsági szerződés első pontja tiltotta a létezését, és habár ez brutálisnak hangozhat, engem egyáltalán nem zavart, hogy az éjszakánként körülöttem csámborgó húsz-harminc pluszos alakoknak egy teáskanálnyi nem sok, annyi sincs belőle. 

A lélekleszívás technológiáját feketén fejlesztették ki, habár ez egész államban ismeretes volt, hogy igazából a Kormány áll ennek hátterében is. Az emberek megunták a folytonos magyarázkodást az olyan cselekedetekért, mint a félrelépés a házasságban (ez főleg a középrétegnél fordult elő), vagy azért, ha nem játszottak a kölykükkel: egyszerű, praktikus, fizikai szükségleteket kielégítő megoldásokra áhítoztak. S ez sokféle módon megadható nekik: a szex csökkenteti a magányérzetet, a drog és a nikotin pedig tökéletes csillapítóanyag a vérbeli adrenalinfüggőknek, ha már boldogok nem lehettek. 

Arról csak pletykák keringenek még a legeldugottabb klubokban is, hogy hogyan, s hol zajlik az eljárás. Valaki arra tippel, hogy a hivatalok raktáraiban, egyesek a Nemzetei Kutatóintézet laboratóriumával számolnak, azonban én már ennek is gondosan utánakérdeztem. Valamennyi ismerősöm itt szabadult meg, eme helyen az életét addig leginkább hátráltató tényezőtől: a lelkétől. Ez egy apró kis boltocska  (perzse csak álcázó jelleggel), a külváros még naposabb, és módosabb oldalán: szivárványszínű fénydekorcsatlakozókkal teli cégérén a következő feliratot viseli: Merülj álomba. 

A piciny árusítóhely egy álomgeneráló központként működik, ahol a delikvensek egy-két órára befekhetnek a csinosra sikált, babarózsaszín fülkékbe, a személyzet pedig az agyi működésükből megállapítotja, milyen álomra van szükségük. Az aktuális felügyelő csupáncsak benyom egy gombot, s onnantól kezdve a kezében tartotja az adott nő vagy férfi fantáziáját: annak fejében, hogy megadja neki, amire vágyik. 

A bolt hátsó szegletében azonban tetemes sor kígyózik most is. Életükben csalódó, vagy éppen attól sokat remélő ifjak és öregek, és mindenféle népek kutatják a hajdan még csillogó műanyagszékeket. Várnak. És én is köztük vagyok. Egy ember híja, hogy sor kerüljön rám: arcomat éjszürke csukjába takarom, hogy szeplős orromról, és a bujkáló retinaellenőröknek könnyedén felismerhető azúrkék szememről rá ne jöjjön a társaságom, ki vagyok. 

Az odabent található szakértőt pedig bizonyára ez a legkevésbe sem fogja érdekelni- már ha hajlandó leszek felajánlani neki a lelkemért kapott vagyon egytizedrészét. Nagyon izgulok. Azt már előzetesen elmondták a srácok, hogy nem lesz piskóta az eljárás, de én elég bátor vagyok ahhoz, hogy kockáztassak a célomért. 

A kiszívott lelkeknek nagy keletje van a piacon; sőt, egyesek, azt állítják, a Nemzeti Kutatóintézet belőlük nyeri az instant hangulatjavító szereit. Ha átadom nekik a bennem lévő utolsó "értéket", azt, ami lehet hogy emberivé, de szenvedővé is tesz, szert tehetek annyi lóvéra, hogy végre megkaparinthassam a múlt hónapban szívemet elnyerő, ódon kirakatban még mindig ott rostokoló motort, amely korábban sem került kevésbe (emlékeim szerint, az eladó azt állította, a 21. századból való), most viszont már egy ház értéke van benne. 

Mohón dörzsölgetem a tenyerem. Alig várom, hogy nyíljon az ajtó-új életem kapujaként fog feltárulni. Ha meglesz a jármű, minden az enyém; a jövő, Theodore feltétlen bizalma, és hűsége. Szeretetről nem beszélhetek, csupán a biológiai falkaösztön munkál majd bennem, ha a csapat tagja leszek- de ennek tényét eddig is tudtam. De hát kinek lehet szüksége annál többre, mint hogy tartozzon valahová, védelmezzék, mindig legyen mit innia, és kéznél legyen egy hímtag? 

A testemet a hideg rázza, én pedig megszállottan dörzsölgetem kétségbeesettségtől nyirkos tenyerem, ahogy a bennem lévő lélek az utolsókat rezzeni. Végre királynő lehetek... Az alvilág királynője. És piszok jól fogok szórakozni.

Az ajtó mint egy megreccsenő, száz éves papírgalacsin, olyan hangot hallat, amint kinyílik. A résen egy alak távozik: magas és nyurga, sötét göncei nevetségesen ellensúlyozzák azt a vidor fejet, amit vág. Léptei hosszúak és peckesek. Ennél boldogabb nem is lehetne. 

Felcsillan a szemem. "Mire vársz még? " ösztökélem magam. "Ez a fickó tök elégedett! Te is ilyen lehetnél, ha elengednéd ezt a kényszeres megfelelési vágyat a..." De minek is? Átgondolni a dolgot már nem marad időm. 

Egy olyan hang kísérteties basszus szólama száll felém a sötétből, amely aggódó és recés, ám valahonnan mégis ismerős. Egy ráncos kéz nyúl ki az árnyak közül.

-Kisasszony, már vártam. Kérem, lépjen beljebb!