Élő feketedoboz

Az a típusú gyerek voltam, akit mindig is érdekelt, mi van a Földön kívül, itt mondjuk nem mindenféle furcsa lényre kell gondolni, hanem inkább a világűr jelenségeire. Így nem volt kérdés, hogy a második sci-fi novellám egy ilyen környezetben játszódik majd, de hogy pontosan milyen égitestet mutat majd be és milyen szemszögből, az maradjon titok egyenlőre. ^^ Korhatár 16+, mert eléggé lecsupaszítottam a nyelvezetét, szóval nyomasztó lett. TRIGGER WARNING: depresszió.

Élő feketedoboz

2069. Földi idő 05. 15.

Csönd a levegőben. Itt mindig egyedül vagyok, még az a néhány porszem is változatosság, ahogy ellibegnek az orrom előtt. De ők is csak hallgatóság. Nem valódi társak. Mindjárt jelez a gép, hogy ennem kell, de tudom, nem fogok, ahogy tegnap se. Hiába a súlytalanság, a gondolatok aszteroidaként rakódnak le bennem, mintha én is az űrhöz tartoznék. Hátrahajtom a fejem, kezemből kibukik a fénykép. Igazi retró manapság. Nem aggódom a papírért, elég könnyű, hogy ne ússzon túl messzire tőlem, és bármikor visszaállíthatom a gravitációt.

CSTT. EBÉD, 015-ÖS.

Üres vagyok, mintha hánytam volna. Nincs szükségem ételre, helyette más dolgok töltenek ki. Újabb sípjel. Lehet, mégis ennem kéne. De a test mindig jobban tűri a változást, mint az idegkapcsolatok, amit léleknek nevezünk.

2069. Földi idő 05. 30.

Nem én akartam, a születésemkor eldöntötték. Egy hónap alatt készültem fel.Vakbélműtét. Olyan edzések, hogy a végén tenger folyt rólam. Hosszú órák a kondicionáló termekben, hogy szokjam a súlytalanságot, a sötétet és a szűk teret. Magyarázkodás a barátnőmnek, Lolának, hogy miért nem gondolhat közös jövőre. A korombeliek szeretnek egyedül lenni, hogy meglássák önmagukat. Engem megrémít, amit látok. Tényleg ez vagyok? Csend és üresség? Idegennek hangzik még a kedvenc játékom csikorgása is, ahogy az ujjaim közt forgatom. Most nem lebegek. A gravitáció a műszerfal előtti székben tart. Hamarosan jelez a robotpilóta, hogy jön egy aszteroidaövezet, és le kell kapcsolnom a fénysebességet, hogy irányíthassam a hajót. Egy gép se lehet mindenre felkészülve.

Krikk-krakk

Sokadjára rakom ki. Mintha a kocka színes lapjai a gondolataim lennének. Reggel káosz, nappal igyekvés, este fegyelem. Mégis, minden napszak egyforma itt. Csak az óra ad támpontot. Rubik-kocka ízlelem a szót. Tudott valamit, aki kitalálta.

2069. Földi idő 06. 28.

Remegve kelek. Tudom, nem vagyok elég kipihent – a szenzor jelez –, de a fájdalom most leküzdi a parancsot. A főegység felé húzódzkodom. Mikor elhaladok az ablak mellett, kiver a frász.

Egy gázbolygó. Az irányítópulthoz tornázom magam, teljesen elfelejtve a veszteségemet. Ha bevonz a bolygó, nekem lőttek.

Szerencsém volt, még van pár kilométer a hajó és a mágneses mező határa között. Fellélegzek. Igaz, az űrhajót a legnagyobb szélsőségekre tervezték, de kétlem, hogy én át tudnám élni az örökkévalót a gázóriás légnemű belsejében. A készleteim nem tartanak örökké. Egy pillanatra elárasztanak a halálról szóló gondolatok, de arra neveltek, hogy a világvégét is hidegvérrel nézzem végig, ezért megnyugszom. Minek aggódni azon, ami nem történt meg?

Nyomkodom a gombokat, hogy módosítsam az irányt és a sebességet. Valószínűleg a gép rosszul becsülte meg a végállomást, és ezért sodródtam majdnem a halálba. Az asztronauták fő szabálya pedig: nem haladhatunk fénysebességgel, ha nincs ember a főegységben. A székbe szíjazom magam, de még mindig agyalok. Talán nem az úti cél pusztította el az előttem kiküldött 14 jelöltet, hanem a megbízhatatlan robotpilóta. Eldöntöm, hogy evés után hologramhívást indítok a Parancsnoknak, hogy tájékoztassam. Most, hogy csak pár hétre vagyok a végső céltól, fontos, hogy ezt megvitassuk.

Már nem fenyeget se zuhanás, se nyomás, elcsitul a józanságom és az ébredés keserve visszatér.

Sejtettem, hogy ez lesz a vége, és mindig utaltam rá, mi vár ránk. Most már azt kívánom, bár ne lettem volna ilyen szívtelen. Ha nagyon akarom, ellenszegülök. Megszöktem volna a kiképzőállomásról, hiába száműznek. Féreg voltam, hiába hittem akkor, milyen fontos ez. Most is az vagyok… hiszen mit tenne egy igazi férfi? Elképzelni se tudom, de biztos, hogy nem ülne ölbe tett kézzel, és várná, hogy eljusson az élő semmibe. A tény, hogy Lola lemondott rólam, rémisztőbbé teszi a jövőmet, mint a titok megfejtése, ami rám vár.

2069. Földi idő 07. 06.

Sokat gondolkodom mostanában. Nem azokról, amikről szoktam. Olyan, mintha egy részem csak most szállt volna be az űrhajóba, és nem két hónappal ezelőtt. Amikor megtörtént az avatás és az Elnök kezet fogott velem, élveztem a dolgot. Tudom, szürreális, de jó érzés volt látni, hogy a világ, ami gyötört most felnéz rám, és mosolyogva kíséri a távozásomat. Pár napig játszottam a hős Carlos gondolatával, de telt az idő, a csend pedig egyre nőtt a háromszobás hajóban, hiába voltak ott Lola hívásai. Anyámékat hetente hívom. Nem is lehetne máshogy, mert elinduláskor anyu a lelkemre kötötte, hogy amikor csak tudom, tájékoztassam, merre jár az ő fiacskája. A szeméből nem anyai szeretet, hanem a Nép sütött, de ez természetes. Köszönhetően a fénysebességnek, nem kellett attól félnem, hogy ha esetleg túlélem és hazatérek, már halottak lesznek.

Most már lehetek olyan önző, hogy azért aggódjak, amiért eddig is kellett volna.

Arra gondolok, tényleg akkora-e, ahogy mondták. Próbálom magamat felkészíteni és nyugtatni, hogy ne rémüljek halálra, ha megpillantom. Hiába az 5D-s szimulációkamra, a valóság mindig félelmetesebb. Annál is jobban, mert a pszichológus, akit mellém adtak a tréning alatt, beszélt a jelöltekről, akiket annyira elborzasztott az előttük tátongó ismeretlen, hogy vagy öngyilkosok lettek, vagy infarktust kaptak.

Nehéz eldönteni, mitől rémültek meg. Idézem fel a fejemben a suttogást. Halkan beszélt, hogy az őrök meg ne hallják. Attól, hogy az életükbe kerül az akció, amit nem önként vállaltak? Vagy… a csodától? Nem tudom, kölyök.

Az, hogy nekem miről van sejtésem, nem fontos. A súlyos gondolatok mellett minden talány eltörpül. Egy-két nap és azon kaptam magam, hogy nem tudok uralkodni rajtuk. Rémképek árasztanak el.

Én, amint a semmi közepén lebegek, vagy inkább állok, mert minden sokadannyi idejére lassult. Tőlem távol az űrhajó és a robbanás fénycsóvái; de még csak kezdeti stádiumban, jól tudom, a folyamat hosszú ebben a megváltozott téridőben.

Nem csak a téridő változott meg. Körülöttem elmosódott színek, szavak, gondolatok…

Őrület a sötétben és a fényben, mert tudom: a korom nem változik, csak én leszek előbb szenvedő, majd halott.

Mintha csak a hónapokon át letagadott veszélyérzet tört volna ki belőlem.

2069. Földi idő 07. 17.

Három nap. Ennyi választ el az út végétől, ami egyszerre furcsa és vigasztaló. Már minden kört lefutottam, minden adósságot leróttam. Elbúcsúztam anyuéktól, hiszen ők is tudják, hogy információért küldtek, nem azért, hogy hazatérjek. Erre készült az elmém is, de nem a lelkem. Azt elnémítottam mostanában, sokkal jobban, mint kellett volna, de talán… jobb is így. Az asztronauta mindig eszköz a kézben. Egy élő feketedoboz.

Azon tűnődöm, mi van, ha tényleg nincs visszaút. Életem ennyi volt: egy gondtalan gyermekkor, és valami kuszaság, amit kamaszkornak kéne hívjak...

Igaz, űrjárónak neveltek, de a szívem mélyén normális srác akartam lenni. Ugyanazt csinálni, amit mindenki, akit nem kísérleti patkánynak nevelnek. Mikor kiváltam a hétköznapokból és a kutatóintézet tagja lettem, mindenki mást mondott. Volt, aki irigyelt, ahogy olyan is volt, aki elvárta, hogy legyek büszke. Aztán, mikor a dolog véget ért, már én is elhittem, hogy alkalmas vagyok a feladatra, akár a világot is megmenthetném. Megmenteni a világot?… Kit tudnék én, ha arra se volt időm rájönni, ki vagyok? Félek, a sötétség, ami pár nap múlva elborít se segít majd ebben.

Most derül ki, mennyire elvesztegettem az életem, hiszen egy bábu vagyok, de azért van lelkiismeretem, hogy tudjam, ez nem élet. Mit tegyek? Használjam ki a hajó tartalék energiáit, hogy zenéket keressek a hálón, amire kitombolhatom magam, mint a "normális kamaszok"? Válasszak kedvencet, mint a többi, akikkel egy korúak vagyunk, mégis úgy érzem, egy évezred választ el minket?

Szánalmas lenne. Mintha egy robot akarna húst enni! És ott van a Parancsnok hangja is, ami kitörölhetetlen emlékeztető, ki vagyok és miért nemzettek. A vért és a kötelességet nem lehet mantrával kimosni. Az egyéniséget igen.

A zokogás lecsap rám, nem akartam. Úgy képzeltem, a férfi az öntudat. Nincsenek túl mély érzések, vagy legalábbis nem terítenek maguk alá. Eddig tudtam, hogy a végállomáson minden megváltozik, és lehet, hogy a testem is eldeformálódik majd. Így változott meg bennem is minden: rideg falakból a kozmosz káosza és a bátor fiúból, a család büszkeségéből lett gyáva. Testem gömbölyű a székben, mintha embrió lenne, nem egy majdnem felnőtt.

Visszasírok minden jót. A napfényt, a megcsúszott évszakokat. A korizást tavasz közepén, és a strandolást a haverokkal decemberben. Az első közös pillantást Lolával, egy bátortalan kézfogást, végül csókot. Nyári éjjeleket, mikor hegyek alá szöktünk el a telezsúfolt városból azokra a helyekre, ahonnan még látni lehetett a helyet, ahol most vagyok… Talán most is ott ül az ablakában, pedig már aludnia kellene. Rám gondol, és arra, biztos jó ötlet volt-e, hogy...

Hosszú percekig ülök a pult előtt, mire abbahagyom a sírást, de nem nyugszom meg. A gépek monoton zúgása most teljesen megőrjít.

Amikor felemelem a fejemet, farkasszemet nézek az előttem elterülővel. Feladom ezt az egészet. Mutasd, mit tudsz, univerzum.

Te jössz.

2069. Földi idő 07. 20.

Minden készen áll. A védőpajzs a maximumon, és a kicsúsztatható titánlemezek is védenek. A Parancsnok élő adásban van, mert olyan nagy a tét, hogy hallaniuk kell minden szavam.

A visszaszámlálás elkezdődött, a gravitáció elkezdett vonzani. A tempó lassan, egyenletesen gyorsul.

Azt hittem, minden félelmem jogos volt. Abban viszont tévedtem, hogy a mérete lesz a legijesztőbb. A mágneses szikrák, és a megtörő sugarak ezerszer félelmetesebbek. A feketelyuk éles határvonalú kör, vaksötét, kába folt az úszó csillagborban. Nem tudom szavakba önteni. Olyan, mintha egy elektron volnék, ami a Jupiterrel találkozik.

Az eseményhorizonton túl egy homlokegyenest más világ vár rám, ami nem biztos, hogy nekem kedvez.

Csend, nyugalom, és fegyelem… kifelé.

– Az expedíció most veszi csak kezdetét. Ezért edzettük. Ezért formáltuk vassá. Elvettük az érzelmeit, de…

Tompán érzékelem csak a szavait, ahogy bennem is megfogalmazódnak a sajátjaim. Igen. Elvettétek vele együtt őt is tőlem.

– Milyen messze van a határ?

– Egy kilométer, nyolcvan méter.

– Mi is ennyit látunk. Csatolja be magát. Dupla réteg?

– Megvan.

– Kéznél van a sisakja?

– Igen, uram.

– Briliáns. -a titánfehér mosoly felvillan a hologramon. Részecskéi a műfényben szinte kiégetik a szememet, gyötör ez a természetes ellenes látvány. Szememet könnyek marják.

Légy. Erős.

A homlokomon alácsordul valami… a fenébe. Izzadok.

A Parancsnok folytatja, a hangjából süt a rideg büszkeség.

– Egy rossz szavam sincs magára. Maga az első pozitív csalódás az Intézet történelmében. Egyik jelöltünk sem viselte még így, hogy egyedül van az univerzum távoli szegletében… Azt se tudja, mi vár magára.

Heves légzés szakad fel belőlem. Tudom, észrevette, és ez az, amiért így néz.

– Mondja, nem fél? Nem érzi, ahogy a falakon kívüli világ össze akarja roppantani? Olyan apró hozzá képest! És a fekete lyuk… Gondoljon bele, milyen szerencsés, hogy élőben láthatja… igaz, egyedül…

Meg akar törni. Fel akar hasítani, mint én a diót, hogy lássam, milyen a belseje.

Még mindig mosolyog, átérzem az üzenetét. Ez az utolsó próbatétel.

– A barátnője is egyedül érezte magát, Carlos. Zokogott, mikor közöltem vele, hogy maga el akarja hagyni.

A diót kalapács töri meg, az elmét pedig a szavak.

– Én nem mondtam i… -a vége bennakad, mert rájövök, hogy ő is tudja.

Elneveti magát. Mintha… ez lenne élete legszebb napja… lenn, a Földön, ahol nekem is lennem kéne.

Kitépem magam az ülésből. A hirtelen hangra abbamarad a kacaj is, bennem pedig az illúziók cérnaként foszlanak szét.

A hosszú kábaság után soha nem érzem még még magam ilyen ébernek.

– Gondolja át, mit tesz, 015-ös. -Nevetséges, hogy van még képe visszatérni a formalitáshoz. -Nagy kár lenne, ha kioltaná ezt az értékes életet. Más, mint az előzőek.

Hát persze… A sorsom csak az ő kezében régóta.

– Úgy van… -A kezem kapaszkodót talál egy kábelben. -Láthatom, mi maga igazából.

– És mire jutott?

Vén rohadék…

– Arra, hogy kúrja seggbe magát! -Az öklöm a berendezésnek esik. Nem érdekel, mi sérül. Egyenest a hologram –arcba ütök; ezúttal nem nyelek magamba semmit.

A hologram kialszik, de a vezérem hangja velem marad. Nem fog magamra hagyni sem ő, sem a fojtogató keserűség. Belefulladok a könnyeimbe, fel-alá tántorgok és hol a Parancsnokot átkozom, hol magam, vagy inkább azt, aki itt fent lakik, de már a nevét se tudom.

Az idegeim, mint a felhevült villanydrót. Nem számolom a perceket, mert nem számítanak… már odavesztek.

Lerogyok a falhoz.

A testem a oda vágódik, de nem azért, mert akarom. Megpróbálok felkelni, de egy újabb lökés a padlóhoz szegez. Az űrhajó úgy remeg, mintha árammal csapatnák.

Már eszembe se jut, hogy felálljak, épp elég, ha el tudok jutni a biztonsági fülkéig. Ezt a kamrát erre a percre tervezték. Itt készülhet fel az utazó csendben a halálra, amíg az űrhajó felrobban körülötte… bármi is érte.

Nem létezhet, hogy már átléptük az eseményhorizontot...

Sejtem, hogy az előbb olyan rendszert iktattam ki, ami nélkül kampec a hajónak.

A rengés egyre erősödik. Már látom a kamra ajtaját, hidegen csillan a szakadozó fényekben…

Valami csattan. Nem tudom megállapítani, honnan jött, félek, de kíváncsi is vagyok. Ha már eljöttem ideáig, és úgy sincs visszaút a gravitációból, legalább tudjam, mi ez.

Lassan, óvatosan közelítem meg a vezérlőszobát. Nem merek futni. Nincs kedvem keresztülesni a megrongálódott lemezeken, hogy aztán a feketeségbe zuhanjak. Már ha megérném a zuhanást.

Mikor átlépem a küszöböt, azt látom, hogy a feketeség megnyílik… mögötte ismerős szoba villan.

A hajó előre siklik, és a terembe érkezik.

Nem lehet.

A Parancsnok felém sétál, rám vigyorog.

– Üdv a Földön, 015-ös! -mondja.