Én és a társfüggőség

Az embernek kicsi kora óta azt szajkózzák, hogy a boldogság egyenlő azzal, ha párkapcsolatban van (főleg ha nő), és ez alól én sem vagyok kivétel. Mivel ez a dolog nálam társult az évek során jó sok átveréssel, traumával és miegymással, nincs mit csodálkoznom azon, hogy függeni kezdtem a szerelemtől, mégpedig beteges módon. Valahányszor kicsit is bizonytalan voltam önmagamban, arra gondoltam, hogy egy nap úgyis lesz valakim, aki majd megvéd, eltűri ha "rossz vagyok", és elhiteti velem hogy értékes vagyok. Eleve mindenkitől folyton a szeretetet meg a figyelmet szomjazom, de ez még nehezebbé tesz például nekem egy párkapcsolatot. Amikor az exemmel együtt voltam, úgy tekintettem rá, mint egy kősziklára, egy apára, holott nyilván ő is csak egy tini volt, mint én.

De ezt a kapcsolatomat megelőzte valami sokkal nagyobb "szerelem", vagy inkább megszállottság, mert ez a név jobban illik rá. Most se szívesen beszélek erről, mert hozzászoktam elég korán hogy senkit nem érdekel se az örömöm, se a fájdalmam, de azt gondolom meg kell változnom ebben, mert ha valami visszahúz, hát az a bezárás. 13 éves koromban "beleszerettem" valakibe, aki (akkor úgy tűnt), úgy megértett, mint azelőtt még senki. Még ma is úgy érzem, hogy senki nem állt, és nem is fog olyan közel állni hozzám soha, mint ő, még ha nem is fogta fel. Mindent elmondhattam neki. A traumáimat, a nehézségeimet, és azt, hogy kb. 10-11 éves korom óta folyamatosan meg akarok halni. (Hozzáteszem, ne aggódjatok. ❤ Ez mára enyhült. Igyekszem célt találni az életben, és ez sokszor sikerül. ) Még az írásról is beszéltem neki, mindenről amit szeretek és mindenről, amit nem. A teljes lelkemet megmutattam neki, és azt hittem, ő is így tett. Mai napig bennem van minden mondat, minden hangsúllyal amiket és ahogy mondott nekem.

De aztán kiderült, hogy átvert, és akkor, ott valami nagyon eltört bennem. Teljesen megsemmisültem, nem mint nő. Mint ember. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy az egész jövőmet arra építettem fel, mi lesz, ha belém szeret, de ezt persze ő magasról lesz*rta. Ez annyira megrázott, hogy majdnem meghaltam, de valami isteni csoda meggyőzött, hogy élnem kell még. 

Azt hiszem, az volt a gondolat, hogy ha másért nem, hát az írásért. Ha egészségesen, vagyis sehogy nem tudok szeretni másokat, egy dolgot még tehetek: írhatok mások, és a saját szenvedésemről. (Ezért nem szeretem, ha megkérdezik, miért írok olyan "negatív" dolgokról. Hát azért, mert azokról is írni kell valakinek. Mert azt gondolom, hogy a világban lévő rosszat nem struccpolitikával kell legyőzni. És tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Emberek vagyunk az ég szerelmére, gyarlók és hazugok, nem pedig kirakatban élő Barbie-babák!) 

Így hát élek mai napig, csak sokat szenvedek tudjátok? Nekem az nem úgy működik, hogy bemegyek valahová, és egyből jól érzem magam. Nem. Ott gomolyog a fejem fölött mint valami felhő folyamatosan, hogy mi van, ha kiderülnek rólam ezek a sötét dolgok. Hogy fognak rám nézni? Hogy fognak velem viselkedni? Ki fog szeretni egyáltalán? És még számtalan kétség, ahogy a nyomás is a mellkasomban, hogy a velem történtek bemocskoltak, így nem vagyok méltó mások társaságára és szeretetére. Ezt valószínűleg nem is gondoltátok, hisz a bejegyzéseimet egy nagyvonalú, vicces, optimista ember stílusában írom, elvégre senki nem a panaszkodásra kíváncsi. Meghagyom a szomorúságot az irodalmamnak. Visszatérve a témához, nagyon nehéz élnem. És nem néha, hanem az esetek 97%-ában. Folyton a megértést, a szeretetet keresem mindenhol, és persze a szerelmet, mintha valami drog lenne. Csak hogy az emberek nagy része nem így van bedrótozva. Nem is csoda, amiért nehezen lépek kapcsolatba velük. Valószínűleg érzik ezt a görcsösséget, ami belőlem árad. Talán ezért leszek én számukra mindig az az "olvasós, nagyképű lány", aki rájuk se néz. Pedig sokszor szó nélkül, köztük lennem is nehéz. Elkezdtem pszichiáterhez járni, de sajnos diagnózist csak 18 éves kor fölött kaphatok, ami több mint gáz. Addig mit csináljak, ha papír nélkül nem veszik komolyan a problémáimat? Sajnos ilyen a világ. Jól esett ezt most leírni, és főleg azért, mert végre tényleg őszinte voltam Veletek, akárhányan is vagytok. 🔥❤ 

Szívből remélem, hogy Nektek egyszerűbb. Köszönöm, ha elolvastátok. Nagyon sokat jelent.

Peny