Könyvajánló: BONES & ALL

2023.05.29

Valószínűleg nem sok ilyen alkalom lesz még az oldal történetében, de fontosak vagytok nekem annyira (a projekttel együtt), hogy megosszak Veletek egy ilyen élményt. Ladies 'n gentlemen, könyvkritika következik!🖤✨

FIGYELEM! A BEJEGYZÉS IRODALMI CÉLLAL TAGLAL SÚLYOS TABUTÉMÁKAT, ÉS BRUTALITÁST!

Nem is volt kérdés, hogy megnézem a Bones&All című filmet, ami azért ígért jót, mert szeretem a horrort, és a realista, mély üzenetű történeteket.

Már az előzetes teljesen lázba hozott, mivel retro sztoriról van szó, és egy egyáltalán nem hétköznapi szerelmi történetről. Más felől a színészek arcjátékából, és az elejtett félmondatokból is sejtettem, hogy ez bizony nekem fog szólni.

Én azonban nem tudtam, hogy ez a történet eredetileg egy könyv volt. Márpedig de, és amikor megláttam a boltban, teljesen lázba jöttem, majd meg is vettem, miután már láttam a filmet. Mivel ez most egy könyves vélemény, nem térek ki rá, mennyire zseniális volt a film, mert aki akarja, nyilván úgyis megnézi majd. >3

Előljáróban tudni kell erről a regényről, hogy egy valós "horror" témát dolgoz fel, vagyis a kannibalizmust.

Ne, ne nyomj rá az x-re, mert hidd el nekem, ez a könyv nem romantizálja, de még csak nem is tolja túl ezt a témát, és nem a megszokott "beteg, undorító" módon közelít hozzá.

A főszereplő egy 16 éves lány, a félénk, könyvimádó Maren, akinek az egyetlen bűne a vele született hajlama az emberevésre. Ez a késztetés (aminek többször is enged) teljesen beárnyékolja az életét, és minden "normális" dolgot ellehetetlenít neki: barátkozást, szerető családot, biztos jövőt, hiszen sosem tudhatja, mikor tör rá újra a vérengzés. Minden percben készen áll a legrosszabbra. Fekete ruhákat hord, amin nem látszik a vér, és sehol se rendezkedik be igazán, hiszen ha újra megteszi "azt" (ahogy a könyvben utal rá), akkor nincs más út, menekülnie kell az anyjával.

Itt megemlítenék egy nagyon fontos dolgot, amit remekül megmutatott az írónő , Camille DeAngelis. Az anyja sose beszélt Marennel a betegségéről, és nem funkcionált klasszikus értelemben anyaként, annak ellenére, hogy mellette maradt. Maga, Maren sem úgy utal a betegségére, hogy "kannibál vagyok", vagy hogy "embereket eszem", hanem csak úgy, hogy azt csinálom. Ez a tabusítás végül is egy öngyűlölő spirálba sodorja őt, hiszen folyamatosan rejtegetnie kell önmagát, mert különben bántana másokat. Mégsem tudom utálni az anyukát, hiszen teljesen érthető, miért nem vitte orvoshoz a lányát. A sztori a kilencvenes években játszódik (furcsa, de a film meg a nyolcvanasokban), és ma is felhördülünk, ha ilyesmiről van szó, nem hogy a régi világban. Mert a kannibalizmus nem olyan, mint a depresszió, vagy mint a skizofrénia, hogy főként a beteg szenved tőle. Veszélyt jelent a társadalomra, legyen az illető bármilyen jó vagy öntürtőztető ember.

Az ember nem sétálhat csak úgy be egy pszichiáterhez azzal hogy "tessék segíteni, kannibál vagyok". Nem is csoda, hogy Maren majdnem öngyilkos lesz. Egy ennyire súlyos titkot... én nem bírnék el. Erős csaj.

Mégis, mindezek ellenére nagyon emberi karakter Maren. Kétségbeesésében, miután az anyja nem bírja tovább és elhagyja őt, utolsó szeretetmorzsáit az apjától várja, akit soha nem ismert. Egy darab hátizsákkal kel útra, és útközben többször is csalatkozik másokban, és rájön, hogy nem ő az egyedüli "evő", ahogy a fandom a kannibálokat nevezi. (És ami nekem nagyon tetszik. ^-^) Ez fontos fordulópont az életében, mert amíg nem lelünk sorstársakra, egyedül érezzük magunkat, hiába értenek meg mások. Ha valaki valamilyen mentális/szociális problémával küzd, nehezen érzékeli a támogató embereket, így a legjobb út hozzá az, ha vele hasonló a másik.

Legelőször Maren egy öregemberrel fut össze (Sully), akinek furcsa szokásai kötődnek az "evéshez", például egy hosszú fonatot készít az áldozatai hajából (ami egyszerre morbid és valahol gyönyörű). Kimondottan kedves a lánnyal, még azt is felajánlja, hogy magához veszi, amit Maren visszautasít.

Legközelebb egy Lee nevű, korabeli kannibállal találkozik, akivel barátok lesznek. A srác felajánlja, hogy elviszi Marent az apjához, illetve hogy védelmezi őt.

Maren szépen lassan beleszeret Lee-be, aki viszont minden különcsége és hóbortja ellenére távolságtartó vele, de azért küld a maga módján heleket. Például nem mondja meg konkrétan, miért akarja ennyire védeni, segíteni a lányt. A végén kiderül, hogy ő is szerette, de hogy miért nem lehetnek együtt, azt nem lövöm le.

Itt most külön kitérnék Lee karakterére. Ez a srác valami fantasztikus, főleg a filmben. Annyira vicces, találékony és morbid a humora (kannibálhoz méltóan), hogy nem tudom nem kedvelni, viszont a könyvben a ridegsége nekem sok volt. Nem kedvelem a tipikus távolságtartó rosszfiúkat, főleg, mert szerintem Maren megérdemli a szerelmét, mert a tettei ellenére nem egy rossz szándékú ember egyik sem. A végén megmutatta a gyengéd oldalát, de én még olvastam volna nagyon kettejük romantikájárol, föleg mert a filmben annyira szépen és különlegesen volt bemutatva ez a "ketten a világ ellen" kapcsolat.

Végül Maren rátalál az apjára, de a jövője teljesen máshogy alakul, mint amiben reménykedett. Szerintem pozitív üzenet, hogy elfogadja magát, viszont azt gondolom ez egy olyan dolog, amivel muszáj orvoshoz fordulni, hiszen az élet nem regény, ez pedig ha tetszik, ha nem, bűncselekmény.

Számomra nem is az önelfogadás üzenetét adta át leginkább ez a könyv mint pozitív dolgot. Mármint az üzenet hangulata negatív, de a tartalma mégis pozitív.

Ezek az apró dolgai a főszereplőnek: az olvasás szeretete, a "szörnyes notesze", hogy ne érezze egyedül magát, a fantázia, ahogy a világra tekint, és az emberi kapcsolatokra minden értelemben való éhezés... Ezekben mind magamra ismertem. Biztos, hogy sokszor újra olvasom még, mert ritka az a könyv, ami a magamfajta különcökkel így együtt lélegzik. Én is költöztem és váltottam sulit (igaz, egyszer azért mert engem bántottak, de nekem abból csak a szégyen és a mocskosság érzése maradt meg). Én is egész életemben kívülálló voltam, de valahogy sose jöttem rá, miért nem illek a képbe. Sajnos mai napig rejtegetek rengeteg mindent, amit csak kevesen tudnak rólam; mert ők tudják a helyén kezelni. A kannibalizmus számomra egy párhuzam azzal, ahogy az emberekkel bánok: mindig attól félek, hogy nem bírom ki, elszólom magam, becsúszik egy olyan poén, vagy éppen a traumáimról való lelkizéssel folytok meg valakit, aki fakép nélkül hagy. Nagyon mélyre le tudok menni, ha haragszom vagy fáj valami, már pedig mindig fáj valami. De ez a könyv... reményt ad, szimplán azzal, hogy bemutat egy hasonlóan magányos tinédzsert, aki szintén nem akar bántani senkit (csak másképp) ezért szigetelődik el. Nem kínál megoldást, csak együttérez velem, és ezt mérhetetlenül fontos de ritka dolognak tartom a könyveknél. Én se szeretek ítélkezni a karaktereimről, a hibáikkal együtt tartom a "gyermekeimnek" őket. Márpedig a Penlandi hősök közt bőven több kegyetlenség van egy 16 éves kannibálnál. :D (Majd meglátjátok, mire gondoltam! A lelkét antik motorért eladó tinilány és a gyilkos ösztönű anyatermészet még csak a kezdet... *ördögi kacaj*)

Az, ahogy a magányt ábrázolja, valami csodaszép, és biztos vagyok benne, hogyha valaha azt akarom majd, hogy valaki tényleg megértsen, ezt a könyvet fogom a kezébe adni. Végre egy történet, ami együtt érez velem, minden őrülettel és spontenaitással együtt, anélkül, hogy a reális, arcul csapó, belemagyarázó "megoldásokat" keresné a problémákra! Ez a könyv nem a változás külvilág általi kényszerét mutatja be, hanem az önmagunkra ismerést, és hogy nem mindig tetszik az amit a szívünk mélyén találunk. Köszönöm, Bones&All!

Végezetül jöjjön pár idézet.

"Egy napon arra fogok ébredni, hogy útvesztőt építettek körém, és ettől majd megkönnyebbülök."

"Már akkor is gyűlöltem magam."

"-Ne beszélj senkivel! Ha valaki rád köszön, vagy megkérdezi a neved, illemtudóan bemutatkozhatsz, de ennyi... Nem szeretném, ha bárki faragatlannak gondolna. De egyébként csak olvasd a könyvedet."

"Mire sikerült megszólalnom, a hangom olyan volt, mintha kölcsönvettem volna:

-Azt hittem, én vagyok az egyetlen.

A férfi erre vállat vont.

-Mindenki azt hiszi."

"-Egyedül vagy, mindig is egyedül leszel. Muszáj így lennie, érted?"

"Ha most az erdőben lennénk, keresnék egy tisztást, és megtanítanám, hogyan olvass a csillagokból."

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik túl tudnak lépni azon, hogy ez egy "kannibáltörténet", mert a történet nem népszerűsíti ezt. (Ezt úgy mondom, hogy 4 éve vagyok büszke vegetáriánus.) Egyébként egy jelenet van, amiben konkrétan leírás van, de az sem gyomorforgatóan undorító. Lássatok a felszín mögé, és ígérem, melankolikusan csodás élményt kaptok!