Neked, aki a csillagokban laksz

Volt valaki az életemben, aki magát, az emberi ártatlanságot és szépséget testesítette meg számomra, így neki született ez az írás, még a múlt nyáron. Apropó, most azt tervezem, hogy amíg nem jön az ihlet a novellaíráshoz, felpakolgatom az eddig írt novelláimat ide. Oké, tudom, azt ígértem, hogy visszavonulok, de érdekes módon ha az íráshoz nem is, de a bejegyzésekhez bőven van ötletem. Talán meg kéne tanulnom végre kiszámíthatóan ígérni dolgokat.

13+ durván depresszív, és szavak, amiket akkor mondasz,
 mikor fuldokolsz a sírástól, de tudod, hogy minden szavad hiábavaló. Istenem,
micsoda történetet tudnék mesélni arról is, hogy hogyan és miért írtam 
ezt meg.

Ajánlás Björn Stoeng-nek

Neked, aki a csillagokban laksz

Szerét se tudom, mennyit gondolok rád naponta, hetente, havonta… mindig. Képtelen vagyok elfeledni, milyen színű a szeretet. Igen, jól hallottad. Színű.

Mert az egy szín, nem is… egy árnyalat. Világosabb, mint az ég, de sötétebb, mint a napsugár. Erősebb, mint a fű zöldje, de fakóbb, mint a papír fehérje. Mégis; olyan dolgokat ad vissza, amiket még nem kéne tudnom ennyi idősen.

Partra sodort az élet. Kietlen szigeten vergődöm és a szél, ami borzolja a hajam, akarva-akaratlan rád emlékeztet, hisz lágy és törékeny, akár csak te. De még ilyenkor is az jut eszembe, hogy milyen jó hogy nem kell átélned ezt, hogy… milyen jó, hogy biztonságban vagy.

Távol tőlem. Hiába vágyja a lelkem éhes ajkakkal a megváltás piruláját. Aki sötétben született, sötéthez is van szokva. Ez a természet törvénye, nem az enyém, drágám.

Te nem tudhatod, milyen éppen öt árnyalattal sötétebbnek látni a világot annál, mint amilyen.

A félelmeim erősek. Erősebbek, mint te, de bárcsak tudnád! Hihetetlen. Annyira erősek, hogy az égboltot kéne festővászonnak használnom, ha meg akarnám mutatni, mekkorára nőnek éjszakánként az árnyak, de te úgysem hinnéd el nekem, hiszen ártatlan, seb nélküli lélek vagy.

Hozzá vagy szokva az áldáshoz. Ahhoz, hogy természetesek dolgok, pedig én ezekért nap mint nap dobozba gyűröm a lelkem, és meghunyászkodom a hatszemű pokolkutya előtt… még se kapok belőle, még egy falatot se.

Egy csepp szeretet. Egy csepp jóság. Egy tiszta, megbecsülő tekintet, ami soha többé nem vész el az elboruló égbolt felhői között. Álmomat őrzi, nappal lépteimet vigyázza. Idealizálom ami vagy, tudom, de nem érdekel. Te sem vagy több számomra, mint egy "majd", mint egy "ha", mint egy feltételes időbe tett vágy, a gondolat, hogy enyém-e igazából, amit szeretnék.

Szeretet.

Jóság.

Figyelem.

Az akarása annak, hogy létezzek, se ne csak azért legyek, hogy legyek, hogy elmondhassam; nem vesztem oda. Világunk úgy tartja, az életet eldobni botor dolog, ilyet csak a szakavatott gyávák tesznek, s nem a legnagyobb harcosok az éjszakában. De én még vagyok - nyújtom a kezem, hogy lássák –, nem vesztem oda a fekete habok között, mint a magamfajta elődök…

Bólogatsz, szeretőn nézel, együttérzőn, hisz erre nevelt a végzeted, s az addig kísérő védőangyalok. Én mégsem tudok úgy rád mosolyogni, hogy közben ne az járjon a fejemben, mennyire vicces. Mennyire vicces, hogy vagy, hogy létezel, s most pont egy olyan bemocskolt lélekre nézel, mint én!

Aki lenni akarnék számodra, az nem létezik. Az csak egy álomkép, az csak egy illúzió. Megfoghatatlan számomra a gondolat, hogy uraljalak, s épp úgy hogy te is élvezd, nem csak én, pajzán sötétségbe borítva a lelkem. Együtt eveznénk végig a szerelmek kínjának borfolyóján…

Hogy tudnál örömmel szenvedni?

Hogy tudnád örömmel szeretni egy olyan lényt, mint én?

A szeretet színe, az egy megfoghatatlan érzés. De anyagi megnyilvánulása azért mégiscsak van, még ha oly silány is, mint az a kevéske fény, amit felénk sugároznak önmagukból a csillagok.

Tudod, mi az a szín?

Világoszöld.

Lehelet halvány, kékes áttetszéssel, mint az esőcseppek, mik börtönöm ablakán mocorognak, ha könnyezik az égbolt.

Rajtam nincs zöld.

Én színtelen vagyok.

Nincs bennem szeretet.

Egy kiürült, kidobott automata vagyok. Egy roncs, egy szeg, mi beleáll talpadba, és addig nem hagy nyugodni, amíg nem fojtod a kútba magad.

De nem mondom el neked.

Nem fogom, mert hihetetlen vagy.

Kiszámíthatatlan.

És én nem szeretem a kiszámíthatatlan embereket.

Sütkérezz a napfényben, de tedd mindezt nélkülem. Ne akard összekeverni a jót a gonosszal, mert abból a káosz születik. Ha megtudnád, hogy hány árnyalata van a zöldnek, és én a zöldben mit várok el tőled, messzire rohannál tőlem. Messzire, mert nem kaphatnád meg, amire vágysz… s én sem.

Ez az igazság! A legsötétebb zöldből sosem születik mennyország. Élj tovább a magad világoszöld festéktől csöpögő végtelenjében.

Én…

Nevetséges.

Nevetséges ez az egész gondolat.