Középen

Újabb év telt el, én meg csak próbálom túlélni a telet, meg a nálam gyakori reményvesztettséget. Tudom, hogy nem posztolok valami gyakran, de úgy érzem, hogy most befelé kell koncentrálnom, hogy aztán pillangóként kezdhessek neki valami újnak. Jó hír, hogy a szerkesztőm alkalmasnak találta rá a regényemet, hogy elküldhessem végre egy kiadónak, és két szövegemre rábólintott egy lap, szóval létezem, még ha csak a szokott, csendes módon is. Ez az írásom különleges, mert mondhatni ezzel lettem író. Teljesen más nyelvezetileg, mint a mostaniak, 11 voltam, mikor megírtam, és ez látszik is rajta, tudom, nem tökéletes. De én ezzel együtt büszke vagyok rá, és szeretem. 🖤

Középen

1.

Kipillantok az ablakon, bár fölöslegesen, hiszen a szapora vízcseppek, melyek az égből hullanak az üvegen megtorpanva teljesen elmossák a láthatárt. Ám kedvemet ez sem szegi: merengve keresek inkább más figyelni valót az autóban. A csönd nem meglepő. A siketséggel születni lehet, vele élni viszont meg kell tanulni. A jelbeszéd egyáltalán nem nagy ördöngösség, pedig az emberek többsége ódzkodik tőle, hogy használnia kelljen. Csak a mutogatásban az a jó, hogy például a csúnya szavakat így sokkal könnyebb "kimondani". A szavakat "látod", ezért nem fájnak annyira. Én szeretek siket lenni.

2.

"Végállomás!"mutatja Apa, mire én vidoran kiszállok az autóból. Születésnapi ajándékom gyanánt jöttünk el ide, erre a szoros-szerű, sziklás vidékre. Imádom a kalandfilmeket és ezek rend szerint ilyen helyeken játszódnak. Az eső már elállt, az ég már csak bárányfelhős, de azért a levegőben még érezhető a pára. "Gyere Grace!" hív Anya, én pedig követem a dolomitokkal teli szórt, csábítóan kanyargó emelkedőre.

3.

Megijeszt (de csupán egy pillanatra) egy fölöttünk átszökkenő vörös mókus, de Anya a karomat fogva megnyugtat. Az erdő az út mentén körülölel bennünket és varázslatos. Ösvényünket körülvevő kis fák, páfrányok és megannyi csoda ékesíti. Olyan, mint a tündérek erdeje a "Hófehér és a vadászban". Lenyűgöző. Szemlélődésemből kizökkent, hogy a fák takarásából előbukkanva meglátom a Hidat.

4.

Ezt a részt vártam a legjobban. A függőhíd – ami a túloldalon lévő kilátóhoz vezet-, rozogán imbolyog, ahogy közelítünk felé. Más lányt azonnal elriasztana, csakhogy én nem vagyok más lány. "Készen állsz?" mosolyogják szüleim, és én bólintok. Lassan, remegő térdekkel (melyek nem a félelemtől, hanem az izgalomtól terhesek) fellépek a tákolmányra. Úgy ringatózik, akár egy jámbor halászbárka. Tuti, hogy nem veszélyes. Egy, két, három lépés… Már nincs messze a közepe. Apa előttem, Anya pedig a hátam mögött halad. Elmosolyodom. Az ég szinte kacag. A magasban egy madár köröz, a napfény épp hogy el nem vakít és minden olyan… halálos. Számomra hangtalan, ám mégis az egekig nyúló sikoly tör fel a lelkem bugyraiból. Csupán annyit érzek, hogy az ódon deszkák egyszerre megszűnnek alattam létezni és zuhanni kezdek. Kapaszkodnék, de nincs mibe. Apáék a rémülettől eltorzult arccal nyújtják a karjukat utánam, ám én egyre csak süllyedek, míg a sötétség tartománya a szakadék árnyaival egyetemben, végleg magába húz.

5.

"Amikor egyedül vagy a sötéttel, akkor jössz rá, hogy nem is vagy annyira egyedül." Olvastam egyszer egy könyvben. De ugyan ki volna a társaságom ebben a sziklás katlanban? Az esés és a falaknak való kemény nekicsapódás gyilkos tőrként hagyott rajtam nyomot: a combom végigszabdalt, a vállam vérzik, a szegycsontom betört és ki tudja hány seb éktelenkedik még a testemen. Váratlanul összerezzenek- egy jéghideg, apró vízcsepp buggyan ki, és hull alá a zord sziklafalból, pont az orromra. Egy patak csordogál előttem, így csöppnyi reménnyel elmémben odavonszolom magam, hogy kimossam a sérüléseimet. Ám percek elteltével is csak szivárognak és akkor értem meg, hogy nincs tovább. Kétségbeesettségemben kiáltást kísérelek meg, de fogalmam sincs, milyen hangos vagy hogy meghallják –e egyáltalán. Vergődök, próbálok kiutat találni a biztos halálból, ám mindenütt csak a fal, a kő, a szikla és a talaj. Aztán –mikor a sebeim már tenyérnyire nőtték magukat-, egyszer csak abbahagyom a sikoltozást és megnyugszom. Nem igazán önszántamból, csak azért mert már nincs bennem semmi, ami fűtene. Nincs vérem. Lágy tollak simítják az arcomat, de én nem ellenkezem. Hagyom, hogy a két gyengéd, de erős kar megemeljen és visszavigyen Oda, ahová tartozom. Oda, ahol már nem érhet el a fájdalom, sem a kegyetlen, örök csend, csupán az igazság és a szeretet.