múlt
2022.12.15
Egy nyári írótáborban született ez a nyúlfarknyi novella, tulajdonképpen a novellázós korszakom elején. A táborral Pestre kirándultunk, és le kellett írni, mi maradt meg az utazásból, akár fikcióval vegyítve. Nem magyarázkodom a történetért: mindannyiunknak kijár, hogy hiányoljunk valakit. Pláne ha arra sétálunk, ahol ő is volt.
15+, WARNING tabutéma: öngyilkosság, hallucináció, szociofóbia.
Jó olvasást! ❤
—múlt —
Boldogság - ez az, amit elvárnak tőle, és ez is, ami lebeg mindenfelé ebben a várnegyedben öt méterrel a föld felett járkáló, agybojdító tömegben.
Erőltetett optimizmus - épp hogy nem sül ki ripacs agyuk a sok napfénytől, vagy az önimádattól.
Legalább ő őszinte - de csak magához, a külvilág luxusa egyenlőre megengedhetetlen a számára.
Élet - így tölti el a bűvésztrükköt nyolcvanvalahány éven át; egy kilométer magas üvegfal mögé zárva a kutató tekintek elől.
De ez áldás - az érzékek élesre fentek, bár a kopott sportszandál imbolyogva talál utat a macskaköves utcán.
Körös-körül emberek -testük differenciált, hála a genetikának, de az elképzelése a létről mindnek azonos.
A Templom -Isten háza a megmásíthatatlan, kinyilatkoztatott igazság. "Miért, Ő mi volt?" Isten, mi más, a maga nemében egyszerűen isteni.
Megmentett tőlük -az emberek most pedig bosszúból úgy járkálnak a hófehér márványtéglákon, mintha azok korábban nem lettek volna Angyal léptei által cirógatottak. Pedig itt járt- mennyire, hogy itt járt köztünk! Szinte már látta a mennyből küldött Jelenést...
Úgy jár, mint olyasvalaki, aki sosem szenvedett vereséget, és tudja, hogy nem is fog.
Bronzhaj a lerövidített Palástja, hisz király ő a saját világában, hattyúk hullanak az égből izmos lábai elé hollók helyett, ahogy az amúgy dukálna Itt, Mátyás templománál...
Kezében zeuszvillámként robban el a fényképezőgép, ez a fegyvere, amivel ha akar bárkin és bármikor győzedelmeskedik...
Hattyúként omlana ő is a lábához... de most már késő.
A falakat ódon lábnyomok futják keresztbe-kasul, kilétük másoknak titok, a szárny nélküli angyallánynak azonban elmebomlasztás, és a számuk percről-percre nő.
Nem is tudja már, hogyan került lomha sétája során hozzá az éjszínű fényképező neki is a kezébe, vagy csak még. Hipnotizáltan mered a Duna vízén rebegő halvány fényekre... A szeme csalóka, de ő ezt nem tudja. Megint hitegeti.
Annyira belemerül a látványba, hogy az magával hozza a pusztulást.
Teste átfordul a korlátjain, majd szabadesésben suhan a kiépített Mélység felé.
Szárnyait most visszakapja, és kijelenthető, hogy sosem volt még ennyire boldog.