Nevet változtattam

 Aki jobban ismer, pontosan tudja, hogy szinte egész eddigi életemben utáltam a nevem, amit most nem írok le, mert nem ez a bejegyzés célja. Azon kívül, hogy egyszerűen hülyén hangzik, nehezen megjegyezhető, ebből kifolyólag az emberek vagy azt hitték, hogy ez a második családnevem (és ezért a második keresztnevemen hívtak, amit legalább annyira ki nem állhattam), vagy egyszerűen hibásan ejtették ki. Továbbá rengeteget gúnyoltak miatta, a "vicces" becézéseknek se vége se hossza nem volt.

Jelentése "boldogság", ami hát, egy olyan embernek, mint én, aki egész életében szenvedett mindenféle okok miatt, eléggé ironikus. Azt mondják, a név megmutatja a sorsunkat, egyszersmind kötelez, én viszont nem akarom, hogy a nevem "kötelezzen" arra, hogy boldogan éljek, főleg mert kora kamaszkorom óta depresszióval (is) küzdök.

Tizenkét évesen megfogadtam, hogy felnőtt koromban megváltoztatom a nevemet, és hogy magasról tojok majd rá, ehhez ki mit szól. Akkor még nem tudtam, milyen nevet szeretnék helyette, felmerült a "Pénelopé" a Peny becenevem miatt, de mivel egy idő után ehhez a névhez csak traumák és megszégyenítés kötött, úgy döntöttem, itt az ideje ezt is magam mögött hagynom.

Aztán egyik nyáron megérkezett. Közel két éve rájöttem, hogy én Olívia szeretnék lenni, mert hogy legbelül igazából mindig is az voltam. Sokáig titokban tartottam a tervemet, mert féltem, hogy el akarnak majd tántorítani tőle, egyébként ezt később valóban megkísérelték. Magamat is megleptem azonban, milyen erős tudtam maradni ebben a helyzetben, igen, vállalva a megvető pillantásokat előtte és utána, a fintorokat, a győzködést, a zsarolást.

Szokom még az új nevemet, hogy mostantól másképpen kell majd bemutatkoznom, és meg kell tanulnom, hogy nem kötelességem megindokolni bárkinek is, miért döntöttem így. Mert ami valóban számít: hogy önazonos legyek, és ne érezzek fájdalmat a mellkasomban, valahányszor megszólítanak.

Véleményem szerint vannak még rajtam kívül jó páran, akik általuk nem szeretett névvel élnek, csak éppen gyávák, ezért nem merik meglépni, hogy megváltoztassák. A legtöbben attól tartanak, mit fog szólni a családjuk, az ismerősök?! Szerintem meg ha egy család szeret és elfogad minket, akkor egy ilyen lépésben is mellettünk áll, és képesek elismerni, hogy igen, nem mindig olyan ember a másik, amilyennek mi megálmodtuk. Aztán meg, ez az ország imád valósággal dagonyázni az önsajnálatban, és az "ez van" hozzáállásban. Hogyan is lehetnénk így boldogok?

Elhiszem, hogy sokaknak egyszerű belesüppedni a megszokottba, és azért is a régi nevemen hívni, de ezzel nem fogadják el a döntésemet, vagy még egyszerűbb azzal jönni, hogy "de hát olyan szép neved van!". Tudom, nehéz elfogadni a változást. Viszont, azt gondolom, az egyik legfontosabb dolog, amivel meg tudunk tisztelni valakit, ha úgy hívjuk, ahogy neki jól esik. Ugyanakkor sokan vannak, akik együtt tudnak élni a velem történt változással, és innen is üzenem, hogy nagyon hálás vagyok nekik. Segítetek benne, hogy felnőjek önmagamhoz, ahhoz a felnőtthöz, akivé válni szeretnék.