Olívia & a továbbtanulás

Sziasztok, huh, már jó régen nem volt gyakori posztolás, főleg nem személyes hangvételű, és most valahogy a késztetést is érzem rá, úgyhogy miért ne? :D Tizenkettedikes vagyok, és döntöttem, mely egyetemekre, és milyen szakokra adom be a jelentkezésemet. Nem tudok túl gyorsan dönteni, így most két szak között vacilláltam. Ezt a bejegyzést a jelentkezésem véglegesítése előtt írtam meg, csak utólag posztolom.

Mielőtt belemennék a terveim és a tapasztalataim ismertetésébe, hadd örömködjek egy kicsit, elvégre… basszus, végre vége van! Nincs több gimi. Minden vágyam az egyetem, és a vele járó évek, őszintén örülök neki. Ugyanakkor elbízni sem akarom magam, mert már épp elégszer koppantam. Valahol meg kéne találnom az egyensúlyt.

Aki kellően ismer, az tudja, hogy kép fő tudományterület van, amiért élek-halok: az irodalom és a pszichológia. Szerintem egyik sem teljesen érthető és valid a másik nélkül, mondhatni kiegészítik egymást. Ugyanúgy leköt egy cikk a pszichopátiáról, mint egy karakter vagy irodalmi mű kielemzése a naplómba, amire még rárak egy lapáttal a bizonyos fokú spiritualitásom, és a görög archetípusok iránti rajongásom. Mivel az emberismeret, az irodalmi elemzés és a szövegalkotás az erősségem (mások szerint is), így egyértelmű volt, hogy az angol-magyar szakpárt, illetve a pszichológiát fogom megjelölni, csak ugyebár a sorrend nem mindegy. Az egyetemválasztásba most nem megyek bele, mert jó pár nyílt napra elmentem már, az ország másik felébe is, és azt gondolom, vannak különbségek, de semelyik intézményt nem akarom lehúzni úgy, hogy még csak beletekinteni adódott lehetőségem, ott tanulni nem. Nem szeretem, ha felületesen ítélnek meg engem, így igyekszem én sem ezt tenni.

Még ha nem is megyek egyből pszichológiára, abban biztos vagyok, hogy valamilyen terapeuta-vagy mentális segítői továbbképzést el akarok végezni, például művészetterapeuta, esetleg mentálhigiénés segítő, vagy önkénteskedni valamilyen nőjogi egyesületnél. Mégis, tartok tőle, hogy kihagyok valamit, mert a tanári mellett döntök. Hogy nem használom ki az érzelmi intelligenciám adta lehetőséget, mert félek nagyot álmodni, és pszichológusnak tanulni. Emögött a félelmem mögött két, egyébként végtelenül jó szándékú ember áll, akiknek nagyon sokat adok a szavára, és mélyen kötődöm hozzájuk. Egyikőjük, mikor tudomást szerzett a mentális nehézségeimről, kerek-perec közölte, hogy "a pszichológiához stabilnak kell lenni" és hogy "te nem vagy segítő alkat, pontosan tudom, mert a lányom az". Azonban az illető csak egy bizonyos szerepben látott eddig, akkor még nem is nagyon avattam be őt a kis lelkem bugyraiba, és azt sem tudta, hogy minden vágyam, hogy segíthessek, hogy jobbá tehessem a világot, ha már magamat sokszor értéktelennek érzem. A másik személy még nála jobban is közel áll hozzám, ő már sokkal jobban ismer. Velem van elképesztő mélységekben és magasságokban is, tehát mondhatjuk, hogy nagyrészt ismeri a démonjaimat. Egyik veszekedésünk során viszont elszaladt vele a ló, és meggondolatlanul az arcomba üvöltötte, hogy "te beteg vagy, ne menj pszichológiára". Ez mélyen megsebzett, és azóta is ott van bennem a félsz, hogy ha a pszichológiára megyek, életem baklövését követem el, mert nincs ott keresni valóm, hisz "beteg vagyok". Máskor meg attól félek, hogy az ilyen reakcióktól való félelmek miatt nem oda adom be végül a jelentkezést. De mi van, ha az igazi vágyam az angol-magyar, és csak dacból jelöltem meg a pszichót? Édes istenem, annyira jó lenne, ha egyes emberek nem tennék az ilyen dolgokat harcokká és létkérdéssé… hiszen ez csak egy egyetem, nem egy rohadt meteor, ami a Föld felé tart! Szóval igen, ezen most sokat gondolkozom.

Szerintem minden fiatalnak, főleg nőnek könnyebb lenne ez az időszak, ha egyszerűen csak hátrább lépnének a felnőttek, és hagynának minket önmagunk lenni, és csak akkor adni tanácsot, ha kérés hangzott el. Mert nagyon szeretnek az emberek akaratlanul tanácsot adni. Pedig inkább csak tükrözni kéne és együtt érezni, az esetek nagy részében. És akkor nem összeszorulna a gyomrunk egy döntés előtt, hanem megkönnyebbülnénk.

Olívia