Nemrég kaptam egy nagyon különleges elismerést, így úgy döntöttem, felteszem ide a novellát, amire kaptam. Történetünk egy nem mindennapi helyzetben játszódik, és hát nem igazán olyat tár elénk, amit szívesen megélnénk. Szerepet kap benne beteges szerelem, gyilkosság és WARNING! nemi erőszak, verés, de többet nem is árulok el, mert azzal lespoilerezném... Jó olvasást, már ha ehhez lehet ilyet kívánni...

Figyelem, szigorúan 18+!

- Perem -

1.

Azt mondod, bármit el tudsz viselni, aztán kiderül, milyen gyorsan darabokra törsz. Mindezt négy fehér fal, egy fehér asztal, egy fehér ágy és a saját vértelen kezed teszi meg veled.

Kiveszett a humor a fehér falakból. Még a harag és a rémálmok is. Talán sose voltak ott. Semmi sem maradt itt, csak én. Egy fel nem oldódott tabletta egy pohár vízben.

Ez vagyok én, és elém is tablettát raktak.

Az vagy, amit megeszel.

Ez honnan ugrott be?

Végül is mindegy. Emlékezni fölösleges, mert van helyette jelen. Merev, mint egy hulla szeme.

Egy test vagyok, ami él, és nem tudom, miért, de élnie kell.

Az életet kortynyi vízben mérem, a napokat abban, mikor jön.

2.

Régen csak a halált akartam, pedig tudtam, borzalmas. Akartam az enyhét, de nem a fájdalmát. Most már tudom, nem ez a legnagyobb büntetés.

Sokkal barbárabb egy magányos, csöndes világ társasága.

Ki lehet a falon túl? Talán olyan, mint én.

Talán ő is Miatta van itt.

A világom határai egyértelműek. Ott kezdődnek és ott végződnek, ahol a szoba falai.

Nem irigylem Őt, amiért elmehet, ha akar.

A csönd dacára egy dolgot még nem vert ki belőlem.

Sose leszek ő.

3.

Órák teltek el, még mindig ugyanott fekszem. A gondolataim nem értelmezik, ami nem kézzel fogható. Újra-és újra beleütköznek a fehér falakba, mint én, amikor még szökni akartam.

Nem tudom, hanyadjára baszott most meg. Régen küzdöttem, most már a játékbabája vagyok. Csak fekszem, ülök, térdelek vagy állok. Mindig más van nála: öv, kés vagy vizes kötél… Mind fehér és mind fáj.

Nem fontos, előtte, vagy utána halok meg, csak használhasson. Egy tárgy vagyok neki, egy poros trófea.

Édes meleg van, de a torkom száraz, és a bőröm jeges a papírvékony takaró alatt.

Papírfalak vesznek körül, és egyre szűkül a tér.

A papírfalak mögött hamis fény világít…

Oltsák le a fényeket!

4.

– Jó kislány leszel, ugye?

A szőnyeg bolyhos, rajta térdel a lábam. Égnek áll rajta minden szőrszál.

Két ujja közé csípi az állam, közel hajol, érzem a bűzét… végre valami szag. Végre valami, ami nem fehér és kerek.

A harag éltető áramként csapat meg. Honnan jött ez az indulat? Nagyon tetszik, mégis lesütöm a szemem, ahogyan Ő tanította.

Bólintok.

Nem kicsit, nem nagyot.

Azt szereti.

És tudom, hogy vigyorog.

– Helyes. Húzd le! -üvölti el magát, és a sliccére bök. Nem rémülök meg. Nincs bennem lélek, ami félhetne. Persze a ruhái is fehérek, ahogy az arca, a szeme és a haja is. Istenem, legalább egy vércsepp, egy koszfolt lenne valahol! Órákig gyönyörködnék a kis mennyországban…

Már lent van a cipzár, mikor az ajtó, az Ajtó kivágódik.

Egy ember.

Kintről.

Valaki…

Valaki más.

Megszédülök és megrogy a térdem, nem kapok levegőt. Mégis nyitva tartom a szemem.

– Will! Te mit csinálsz itt?…

Ő elfordul tőlem. Most félni látom. Először. Retteg.

– Daphne! Szent ég! Mi… Micsoda meglepetés!

– Úgy ám! -a nő arca felrobban a haragtól. -Engem is megleptél, édes! Elárulnád, mi a szent szart csinálsz ezzel a lánnyal?

Ő feláll és én megreszketek. Ha áll, az nem jelent jót. Bántani fogja.

– Semmit, kicsim. Csak szórakozunk.

A hangja, mint a szűz hó.

– Szórakozol, igaz?! -a nő, Daphne már ordít, és a mobiljával matat. -Egy földalatti, fehér szobában? Te őrült! És nem merd tagadni, egész idáig követtelek! Most véged van!

Úgy hadar, hogy a szavai összemosódnak a fejemben, túl sok a dolog, és nem fogom fel.

– Daphne! -lép egyet felé Ő. -Meg tudom magyarázni!

– Nem! Ne érj hozzám, te szörnyeteg!

– Mit mondtál?…

Ismerem ezt a hangot. Mindig kínt hoz. Fuss, amíg tudsz, Daphne! Megérdemled, hogy élj.

– Azt mondta, nem érj hozzám, te…

BUMM!

Valaki összecsuklik.

Valaki elterül.

Valaki halott.

Mi… mi történt?

Észreveszem a tálat a kezemben, rajta vér piroslik. Megöltem…

Térdre hullok és szorítom, szorítom A Testét, és közben zokogok.

Ő volt a mindenem.

Ő volt a táplálóm.

Ő volt a világom.

Valaki elragadja tőlem Őt, de megragad engem. El akarok húzódni, ordítani akarok, el akarok bújni. Nem láthatják a könnyeimet…

– Semmi baj… Semmi baj, kicsim. -hallom Daphne hangját. Lágy, de még milyen lágy... Egy anyag borul a vállamra. Jó, hogy végre nem látnak úgy. -Most már minden rendben van.

Észre sem veszem, hogy szorítom. Furcsa, ismerős érzés, de akkor is érzés, és ezzel nem tudok mit kezdeni.

Csak sírni tudok.

– Most már minden rendben van.

Végre sírni tudok.