Szárnybontás

Nem rég volt a szülinapom, úgyhogy most egy kicsit "felszabadítóbb" írást kaptok. :) Nem mondom, hogy itt nincs jelen a szomorúság, de ez a novella már erőt sugároz, és élni akarást. Remélem, tetszeni fog. 🖤 Figyelem: a hozzám hasonló angyalrajongóknak kötelező! >3 Tudom, a stílus kicsit összevissza, de így próbáltam átadni most az érzéseket.

15+, komor, sejthető a happy end.

Zene... 💌

- Szárnybontás -

Ha újra rám zárul a kagylóhéj, én esküszöm, hogy lassan beleőrülök ebbe az egész buliba. A gondolataim mintha mind túlnőnének rajtam, és amit akarok a sorstól, az ebben a helyzetben több mint nevetséges.

És amit érzek, az természetellenes.

Az én kozmoszom nem ezek szerint a szabályok szerint működik.

Egyszerre érzem magam habfelhők közt ugrálóan boldognak, és mellette bűntudatom van ezért. Vagy miért van bűntudatom? Kiért egyáltalán? Kit védtem ezzel az egésszel?

Mert most már nem igen maradt aki előtt eltitkolhatnám valós személyemet, vagyis ezeréves csuklya mögé rejthetném az élet habzó cunamihullámainak megmerevedett tetején állva. A test megmerevedik, az áll leesik, s te zuhansz... Ő mondta, hogy nem szabad félni a zuhanástól soha, nem igaz?

Egy évezred lesz, mire megtanulsz nélküle repülni.

Teljesen.

Segédszárnyak és pótkerekek nélkül.

A fekete fehér villanás örökre emlékké nemesül az éjszakában, és te már csak olykor-olykor emlékezel könnyekkel a feledés márványba záródó, víz alatti, rózsaablakos templomban.

Egyedül sétálok. Nem csalás, nem ámítás. Úgy érzem, mintha ez most rég várt kegyelemdöfése lett volna az elmúlt kétéves pokolnak. Talán ezért csináltam végig ezt azt egész önámítást és szarságot, amivel magamat tettem tönkre, ezért az érzésért. De most itt állok a szirten, és egyetlenegy gondolat kavarog királynői fejemben.

Jó volt.

Megérte.

Most boldog.

Neked is annak kellene lenned.

Nem azért mert ő is boldog, hisz érdekelte-e valaha is őt, te hogy vagy? De mégis, a víz alatti, láthatatlan selyemkapocs visszahozza az elmúlt idők új emlékét, és te újra és újra csak azon kaptad magad, hogy de.

Volt közötök egymáshoz és jóval több mint kellene.

Mindig is röstelltél ránézni a hírre, de tudat alatt mégis folyton, rögeszmésen ellenőrizgetted.

Van-e párja-e már a te hercegednek?

Hát, ha úgy vesszük, sose volt, és lássuk be, sose lesz.

Ő egy egyedülállóan különleges lélek-gondolod, ahogy egy elengedő anya mosolyával bámulod az angyalherceget, aki büszkén, eltántoríthatatlanul és erővel telten vitorlázik.

Tizennyolc évig értek azok a szárnyak.

És most készen állnak rá, hogy repüljenek.

Nem tudod, hogy valaha képes leszel-e megbocsájtani neki azokat a dolgokat, amiket tett.

Mert aminek most örülsz, az tulajdonképpen nem az ő boldogsága... hanem a jel, amit adott vele neked.

Az, hogy már szabad és nincs szüksége rád.

Önálló és büszke angyal, lerombolta, majd maga mögött hagyta a kristálypalotát. A régi otthon sisteregve, szívfájlalóan és felfoghatatlanul nagy lángokkal égett, a füstöt saját elpárolgó könnyeid alkották. Mi tartott hát vissza attól, hogy belásd, az az ódon otthon már nem létezik?

Pökhendiség?

Elfojtott indulatok mezsgyéje, kislány?

Vagy csak a vakszerencse?

Én nem tudom lekövetni az érzéseidet, Pehelyember, de arra kérlek, hogy most az egyszer tényleg utánozd le a te "hercegedet" (az volt-e valaha?).

Vedd fel azokat a kurva szárnyakat, és repülj el.

A sziget is lángokban áll már; hiába a sok hektárnyi, friss-üde mező, meg a hajnal semmihez sem hasonlítható illata reggelente, akkor is menned kell. Az Angyalok Földje már nem alkalmas lakhatásra. Most már más földeken van dolgod. A tűz megállíthatatlanul terjed, ahogy lassanként uralma alá hajtaja az ezeréves vidéket. Fák roppannak-törnek derékba, vadállatok égnek hamuvá üregeikben. A király is messzire menekült már, a vele való csatát egy erősebb valódban kell megvívnod.

Vagy is nem most, és nem mindörökké.

De nem is az Angyal szárnyainak oltalma alatt.

Kérve kérlek tehát, te lány, menekülj. Most már nincs más választásod. Karmaiddal szakítsd magadnak utat a bozótban, vesd magad előre. Nincs határ, ha a szabadságod a cél-a valódi szerelmed, aminek visszakapásáért sírsz most. Ha nem szállsz (és nem futsz) el most, a lángok húsodba marnak, a földhöz szegeznek, és nem engednek olyan könyörülettel felállni, mint egykor! A menekülés hát az egyetlen megoldás!

Ő az egyetlen, aki itt tartott téged a múltban!

A megnyomorítás új embereket szül, a végtelen csend pedig új kiáltásokat.

A harcos fogát csikorgatva kel fel az üszkös hamuból- ez hát a végzete.

Nem az az ember már a férfi, akinek megismerte.

Ő egy...

Maga által mozgatott, antik bábba volt szerelmes.

A szárnyak hűek gazdájukhoz, amint csattognak, s a lábak nem érintik a talajt többé- minő felszabadulás. Nincs sereg, mi követ, s tán ez a legszebb az egészben, ha zuhanás következik, azt sem bánom. Angyal már messze jár, nyomában hű szeretője, s ezúttal őszintén remélem, hogy egy nap örökre elfelejtem az érzést, mi a viszonzatlan testvérszerelem, a hóhér baltájának csattanása a szárnyaimon, a peck a szájon a reggeli órákban és az érintetlenül kihűlő ebéd. A félelem nagy úr, de csak az elveszetteknek.

Én nem vagyok elveszett. Soha többé.

Vagyis nem leszek elveszett, ha szárnyaim erősek, s tudják, merre menjenek. Neked van ötleted?

Messzire szállok a láthatár felett, alattam kunyhók-fák sokasága ég.