Szél-elfújta pitypangmag

Újabb tavalyi novella, mely körülbelül már egy éves.
Mi történik, ha az ember teljesen feladja addigi valóját, és minden értelemben átadja magát a természetnek?

13+, természetközeli, szürrealista

Zene... 🍃

Szél-elfújta pitypangmag

 Lélektelen álmodozó vagyok a vadon ölén fetrengve. Nem volt célom idejönni, a sors már megint fölülkerekedik rajtam. Addig sodort a folyó, amíg partra nem tett ezen a vad, ismeretlen és kifürkészhetetlen tájon.

Hozzá kell még szoknom ehhez a halovány derengéshez.

Totemként tisztelt ősszellem módjára sorakoznak előttem múltam hídjának fő pillérei. A híd hosszú és hajlékony, lehetne talán gumiból is, túloldalán éhes szájként ásító alagútban honolna a sötétség. Az alagutat egy hegyoldalba vájták, és a jó ember háta is meredek hegyoldallá változik, ha vállait lenyomja az élet.

Milyen világ az, ahol teher élni?

A hegyoldal -hát azonban – egy-kettőre megrázza magát, kiegyenesedik, s a gondok a gondok máris sziklákként gördülnek le róla. Semmi rossz nem tart örökké.

És mégis, ezekkel az égig nyúló totemekkel körülállva, ebben a tücsökciripeléstől hangos félvilágban roppant különös érzés.

A hely magával hozza az elmúlás ígéretét.

Megunom a látványt, felnyögök. Nincs itt már semmi új tanulság.

Testem kiszolgált komondorként rogy le a fűbe.

Fölöttem az ég vándorai, a legendás átalakulóművészek: felhők. Milyen furcsa, eddig bele sem gondoltam, hogy rejthet-e egyáltalán bármilyen titkot nekem ez a nagy kékség, hisz mit bámuljak egy olyan óceánon, ami épp olyan, mint a földi? És mégis, ennyi év keserű tapasztalata, és ismételt csalódás után jól esik meghalni egy pillanatra, és nézni őket, ahogy a maguk játékát játsszák.

Meghalok a pillanatban, meghalok önmagamban, meghallom önmagamban az egykor elnyomott múzsát.

Gyerünk.

Tündökölj, szállj, énekelj!

Repülni támad kedvem ebben a pillanatban. No nem azért, hogy kivívjam bármilyen emberi lénycsodálatát, ahogy kósza tollú madárlegényként elvitorlázok fölöttük és a világ szélmalmai felett -azokon az időkön már túl vagyunk.

Nem akarok többé várni. Nem akarok lábakon járni, és papírjankót játszani, ha egyszer szárnyaim is lehetnének, ha úgy akarnám. Eddig csak gondolatait tintapacás papírgalacsinként elhajító szegény ember voltam, aki önnön végzetén morgolódva kuporgott egy sarokban. De most érzem, most lettem csak igazán ember. Olyan, aki küzd, tanul, vállal és elbukik ha kell -csak hogy ne szégyenkezzen térden állva a Jóisten lábainál azért, mert nem élt.

Órák óta fekszem a fűben, és ezt úgy tűnik, a körülöttem unatkozó növények is megneszelik.

Mire kettőt pisloghatnék, cserfes rózsabimbók nyiladoznak semmibe kapdosó ujjaim között és vaskos indák kötöznek a hónaljamnál fogva az anyatermészethez.

Nem döbbenek meg a dolgon, hisz tulajdonképpen mindig erre tartottam, ahogy az anyám mondta. Csak heverek tovább nyugodtan és -amíg a föld protokollja engedi – kíváncsi szemekkel figyelem a rég várt történést.

A ruha percről percre rohad le rólam, mégpedig a hűséges molyok jóvoltából, akik azt a parancsot kapták Királynőjüktől és egyben anyjuktól, hogy mindentől szabadítsanak meg, ami a másik világomhoz kapcsol. Nem telik bele sok idő, testem meztelenül és végre színlelt arc nélkül simul bele a vadon szerető ölébe. Már nem csak fekete szőr és haj, és potyogó hámsejtek tarkítják ötvenéves bőröm, hanem az irhámban gyökeret verő tömérdek lóhere.

A lóhere elfedi a testem, és nem hagy lélegezni sem, mert az orrlyukamba is beássa magát, de tudom, most érzem csak igazából az élet szagát.

Utolsó vendégként érkeznek meg az egyesével nyíló kis virágok, amik kipattanva fészkelik magukat a szőr-hús-növény elegybe.

Sosem éltem át ennél fantasztikusabbat.

Recsegés-ropogás hallatszik, s ezúttal nem az erdő ágai panaszkodnak meggondolatlan lépteim alatt, mint amikor gyerek voltam. Egy ismerős erő emel fel a földről, és azt sugallja, épp jókor érkeztem. A lábamat szorosan fogja, derekamat is óvón tartja, fejemet pedig büszkeségre kényszeríti; nézzen az ég felé.

Légy büszke ránk, és légy büszke arra, amivé a világ tett -mondja.

Két karom két utolsó része a testemnek, amivel még megakadályozhatnám az egyesülést, de az öntudat nagyobb bennem, mint a félsz.

Soha nem figyeltem, hogyan működik a testem, de most mégis hallom, ahogy dobogó szívem egyre gyakrabban hagy ki. Végül abbahagyja a lüktetést, én pedig tudom, hogy nem mozdul többé, elvégre bevégezte a feladatát. Kínkeservesen préselte át rajtam a vért újra meg újra, hogy hazahozzon, még ha a vérem sokszor inkább volt mérgezett és forró, mint jótét. Ekkor ér végbe maga, az átalakulás is: ágak gyűrűjébe forrt a karom, én pedig végre lehunyhatom a szememet, mert megtörtént.

Fa lett az emberből, ember lett a fából.

Túlnövök a totemoszlop-problémáimon, istenként magasodom föléjük, és még százszor olyan színesen virágzom rajtuk.