Üresség

Egy segélykiáltás azokból a pillanatokból, amikor úgy érzed, hogy a legmélyebben vagy. Azokból a percekből, amikor majdhogynem belefulladsz saját magadba -a múltadba, és az emlékekbe, amik azt a leírhatatlan valamit hagyták maguk után. Nevén nem tudod nevezni, csak azt tudod, hogy borzalmas, és hogy ha tehetnéd, gyökerestül tépnéd ki a mellkasodból.

14+ depresszív, az olyan pillanataimból kóstoló

Zene ♠

Üresség

Azt hiszem, így hívják a tünetet, ami bennem bujkál. Nem érzés, mert épp, hogy semmim sincsen. Az érzéseket kiradírozták belőlem.

Nem titkolom, mennyire rettegek attól, hogy újra eljön. Félek, mert gátol: gátolja a jövőmet, gát a folyóban, eltorlaszolja a félelmeimet is, így nem tudok szembenézni velük.

Napok telnek el sokszor egy másik világban. S ez a világ annyira kerek, annyira élethű, hogy képes velem elhitetni, valóság. Ennyire jó színész hát a saját elmém az élet színpadán.

Hiába na, világunk nem arra van programozva, hogy az üres embereknek adjon otthont, meleget, szeretetet. Hiszen hogyan is lehetne felmelegíteni egy olyan embert, aki csontig átfagyott? Képtelenség. A társadalom társulat, kevesebb-nagyobb sikerrel összeválogatott színészekből. A rendezők mi vagyunk.

Mindnyájan.

Eljátsszuk, hogy minden oké, hogy a síró arcnak csupán tükörfordítás kell, s máris nevető lesz. Eljátsszuk, hogy ennek így kell lennie, hisz csak rövid időre lehetsz önmagad, ha az önmagad kimerül pár hiába hullatott könnycseppben.

Mit tudnál kezdeni egy őszintén szomorú emberrel, kicsi barátom?

A lelkem nem felel a kérdésre, de nem is akar.

Elegem lett ebből a kétpólusosságból, ezért vagyok üres.

Nem akarok olyan világban élni, ahol csak úgy vagyok hasznos, ha rendre csak (akár hazudva) mosolygok.

Kihűlt a lelkem lobogó gyertyalángja.

Gyakran járom a város utcáit, de csak látszatra, mint egy kóbor macska, igazából válaszokat keresek.

Nem igen vannak cimboráim, csak a gondokat mángorló csend, az eddig mindig befogadott.

Ez a csend sokszor annyira mély, hogy arra nincsenek szavak. És nem azért, mert nem tudnám kifejezni, milyen. Számtalan és egymillió szavam lenne rá, de ez nem az én döntésem, üvöltő számat befogják. A csend rajtam kívül létezik, megragadja testem, azt egy óriási medencéhez hurcolja, noha nem hangzott el parancs. Megfogja kezem, hajam, lágyékom és állam. Teljesen elborít. Fejemet a medence halálra rémisztő, feketetea-felszíne alá nyomja. A ragacsos lé beáramlik a fülemen, orromon, szájamon. Egészen betölt, mondhatni már a véremet alkotja. Még rúgok párat, de ekkor már olyan mélyen vagyok, hogy nem látom a felettem ásító fényt.

Ha éreznék szagokat, tudnám, nem csak sejteném, hogy minden kámforszagú.

És aztán csak hallgat.

Hallgat, hallgat a végtelenség.

Soha nem tudtam a nevén nevezni az alakot, aki a medence aljára lökött, majd a lábamra kötözött súlyokkal és jó sok tévhittel ott marasztalt.

Sose kerestem indokot a boldogságra, mert nem is volt.

Pedig ha lett volna egy fikarcnyi, halvány reménysugár, elhiheted, a nyomába eredtem volna.

De egy idő után rájöttem, hogy hasztalan kapálózom a langymeleg massza-zselében, ami így csak még jobban magába zár.

Mert most már azért is gyűlölöm magam, amiért rájöttem, tisztán, és világosan tudom: nincs kiút.

Egyetlen menedéket eme sorok jelentik számomra. Illetve hogy talán meghallasz, és talán segítségül nyújtod a kezed.

Mert én próbálkoztam minden lehetőséggel -úgy is, ahogy a kutya nem várta el tőlem-, de magamra hagytatok. Szerinted minek hitegessem magam, hogy jobb lesz, ha tudom, hogy a víz alatt nem hall meg, nem lát meg senki, mert szebb, kényelmesebb kinevetni, kigúnyolni és még mélyebbre lökni azt, aki eleve egyik napról a másikra él.

Átadom neked a döntés lehetőségét.

Meglátjuk, mi lesz.

Mersz-e rájönni, mit jelent: segítség.