Nem bírok leállni, és habár ezt a történetet egy novelláskötetbe szánom, úgy döntöttem, szeretném veletek is megosztani. Ez a novella nem titkoltan terápiás céllal született, de hát, egyszer élünk! Cím szavak: édes magány, perfect mate, őrség, és borderline személyiségzavar. Jó olvasást!🍃✨

Veled leszünk

Meggyújtotta a cigarettát, a tüdeje ismerősként üdvözölte a füstöt. Nem csak úgy, vaktában dohányzott, náluk komoly szertartása volt ennek, így most azt remélte, ezzel maga mellett tarthatja Őt, mint a gondolatot.

Azért utazott el erre a néhány napra ide, az isten háta mögé, hogy elmélkedjen, és megpróbálja elengedni a benne munkáló bűntudatot, hogy bizony ő is vaskosan benne van abban, hogy a dolgok így alakultak. Bár maga, Véda hevesen tiltakozott ellene, őt pont nem vádolta soha semmivel, legalábbis tudatosan nem. És most itt pöfékel az Őrség egy eldugott falujában, néhány percre a határtól, és rimánkodva a fellegekhez, vagy a föld alattihoz, már azt sem tudva, miben higgyen, mégis reménykedve azért, hogy Védát minél előbb kiengedjék, és megint együtt alhassanak.

Ó igen, az együtt alvásnak is megvolt a maga szere. Előbb zuhanyzás, a lány lótuszvirágos tusfürdőt használ, ő tengerisós-mentásat (mindig megnyugszom tőle, mondta a lány és mennyiszer). Együtt fürdenek, kölcsönösen dörzsölik be egymás szagos hajlatait, itt már sokszor összeölelkeznek, mintha a testük is vízzé válna, olyan fajta ölelésben forrnak össze a zuhany alatt. Ölelés, ölelés, mennyire fontos Védának az ölelés. Amikor "beütött a szar", ahogy ő maga hívta hangulatának szélirányként való változásait, mert ő volt a szél mindig is kettejük közül, a szél, ami ide-oda hajlítgatta a férfit, mint kecses fűszálakat a mezőn.

Aztán megtörölték egymást, bár a pizsamát azért maguk vették föl. Majd jött az ágy, ahol véget ért a nap, az a kálvária, amit a lány minden egyes nap végigjárt, már a puszta létezésével, mert soha nem tehetett róla, hogy százszor annyira érez mindent, és százszor annyira fáj is neki minden, még akkor is, ha sehol egy ártó szándék. De ott, akkor, a meleg, és szörnyen lágy tollpaplan alatt a férfi ölelésében minden más lett. Más lett, mert akkor a rossz-ürességből rögtön jó-üresség és minden lett egyszerre.

És mégis. Robi ezek után nem érezte azt, hogy megmentette. Rohadtul nem. Mert szerette, babusgatta bárhogy, és keveredett kis híján verekedésbe a lány exével, aki nem szerette, csak egy hisztis, önző primadonnának tartotta, Véda egy napon, mikor jött haza a munkából, ott ült az ágyon, és remegtek az ajkai, mint a vércseppek a csuklóján, hogy muszáj volt megtennie. Véda elájult. Védát elvitte a mentő. Védát bevitték a pszichiátriára, hogy megfigyeljék, de Robi valahol érezte, hogy mikor kijön onnan, egy darabot örökre kiszakítanak majd belőle.

- Isten! -üvöltötte a kert végének, a kezdődő erdőnek, vagy úgy bárminek, ami lesz szíves és meghallgatja őt.

Nem nézte a telefonját, pedig ott hevert mellette. Ült, csak ült, órákon át, szótlanul. És hajnaltájt az erdő megmozdult.

Előbb a cserjék indultak mozgásnak, reszkettek, mint egy ébredő szempillái. Aztán minden ringani kezdett. Robi eleinte azt hitte, hogy ez csak egy nagyobb szélfújás, ami átsöpör a vidéken, jön és megy. De aztán elengedte.

Nézte, ahogy a fák recsegnek-ropognak, majd egyszer csak csönd lett. A percben örök, halotti csönd.

És az erdőből egy szarvas jött elő. Aztán egy gida. Aztán egy egy egyszarvú ló.

És hallotta, mit mondanak.

- Gondolunk rá.

Aznap hajnalban valami könnyebb lett.